Idén húszéves ez az érdekes nevű zenekar, és sajnálom, hogy én csak nemrég fedeztem fel őket. (Egy korábbi ukuleletesztelő bejegyzésben - KALA KA-S - az egyik legismertebb dalukra pöngetek.) Az együttest egy kissé túlmozgásos zongorista alapította 1994-ben, és azóta is folyamatosan koncerteznek, több albumuk jelent meg, és nagy népszerűségnek örvendenek elsősorban a tengerentúlon. Legújabb albumukon fontos szerepet kap az ukulele is: nemcsak a címlapon tűnik föl, hanem több jó számban is.

Akinek a "The von Trapps" nem mond semmit, nézze meg mindenképpen a Muzsika hangja című, 1965-ös filmet (~musicalt). Ha minden igaz, a "The von Trapps" együttest tényleg von Trapp leszármazottak alkotják. Na, nem is ez a lényeg, térjünk vissza Pink Martinihez. Legelőször a Veronique című számot hallottam tőlük:

El voltam ájulva tőle. Maga az albumcím is aranyos - Kapaszkodj, kicsi paradicsom -, de ez a dal meg a zenei finomság non plus ultrája. Viszonylag kevés hangszer szól, de annál nem is kell több. Ez a kevés tökéletesen leköti az ember figyelmét, nem keletkezik "űr", hogy "valami még hiányzik". Nem, nem hiányzik ebből a dalból semmi, hiszen az első pillanattól kezdve elvarázsol. A versszakok végén hallható zenei megoldás - jól füleljünk - továbblendíti mindig a dalt, hiszen nem a fülünk által várt záró dúr akkordra érkezünk, hanem valami másra ott, ahol azt énekli az énekes, hogy "Veee-roooo-niiiiik". Ugye? Lezárásra számítunk, de mégsem azt kapjuk. Az énekszólam néhány hangot tartalmazó hangkészlete pedig hirtelen, egy váratlan dallamfordulattal kibővül: senki sem számít rá, hogy a "don't leave me, my darling" nagyobb lépésekkel hirtelen a pincébe vezeti a dallamot, amely aztán rögtön visszaugrik a megszokott magasságba. Lehetne még elemezni, mennyi zenei ötlet és zsenialitás jellemzi ezt a dalt... Miután először végighallgattam ezt a számot, a kezem rátapadt a lejátszás gombra, és egymás után vagy 10-15* hallgattam meg, aztán úgy döntöttem, itt az ideje kicsit jobban elmélyedni Pink Martiniben.

Sok számukat hallgattam meg, és a következő, általános véleményt alkottam Pink Martini zenéjéről. Amit ők játszanak, azt hívják Zenének. Nagy Z-vel. Mindent megtalálok a dalaikban, amit a zenében keresek. Ötletet, fantáziát, finomságot, gazdag hangszerelést, fülbemászó dallamokat, elsőre szerethető számokat. Nem mondom, van olyan nótájuk, amit azonnal "nextelek", de legalább 25-30 daluk van, amelyeket megalkuvás nélkül szeretek (és megunás nélkül tudom hallgatni), és ez - nálam legalábbis - nagyon ritka, hogy egy együttes ilyen sok számát szeressem. Bár a dalszöveg nekem nem számít - azaz mindegy, miről szól egy dal, ha a zenei rész rossz, felőlem lehet "tökjó a dalszöveg" - mindenképpen elismerésre méltó, hogy a Pink Martini a dalokat az alapértelmezett angol mellett franciául, japánul, olaszul, arabul (!) stb. énekli, azaz igyekeznek a dalszövegben is rendkívül színes világot teremteni. Az egyik legnépszerűbb daluk, a Sympathique (az azonos című albumról):

Az együttes rengeteg saját dallal büszkélkedhet, emellett jónéhány népszerű számot feldolgoztak (ahogy a legújabb albumuk is egy feldolgozott szám címét viseli: Dream a Little Dream). A dalaik nagyon változatosak: aki sok Pink Martinit hallgat, a stílusjegyeket megjegyzi, felismeri, de mégsem mondhatjuk, hogy ugyanúgy hangzik minden számuk (persze vannak hasonlók), hiszen gondosan és fantáziadúsan állítják össze az egyes dalokban megszólaló hangszereket a lehető legszélesebb skáláról válogatva: fúvósok, vonósok, ütős hangszerek egész garmadáját vonultatják fel, több számukban hallható a manapság szinte a könnyűzenei feledés homályába veszett hárfa. Biztos vagyok benne, hogy olyan hangszerek is megszólalnak, amit halandó ember fel sem ismerne a hangjáról vagy meglátva nem tudná a nevét, de legalábbis kézbe fogva azt sem tudná, hogy fújni kell vagy ütni.

És hogy a bejegyzés lezárásaként gonoszkodjak egy kicsit: miért írtam a bevezetőben, hogy "kissé túlmozgásos" a zongorista, aki alapította az együttest. Ha Pink Martini koncertfelvételt nézünk, és megfigyeljük a zongoristát, azon kívül, hogy zseniálisan játszik, láthatjuk, hogy teljesen fölösleges, nagy, teátrális mozdulatokkal köríti a zongorázást. Hirtelen magasra kapkodja a kezét, túlzó mozdulatokat tesz, ami azért érthetetlen, mert enélkül is tökéletesen élvezhető a zenéjük, de a modoros színészkedés inkább visszatetsző, semmint megnyerő. Azt hiszem, ez mégis megbocsátható, hiszen nagyon gazdag zenei kinccsel ajándékoztak meg mindenkit!