Bécs, 2013. június 27. Történelmi nap, legalábbis számunkra mindenképpen az.

Már egy nappal korábban kimentünk Bécsbe tele izgalommal, várakozással és persze rengeteg kérdéssel, és már aznap el is látogattunk a helyszínre, az Ernst Happel Stadionhoz.

Focilabdák kőből - óriásoknak

A jegyünk (melyet már hónapokkal korábban megvettünk) a "Golden Circle"-be szólt, ez pedig nem más, mint a színpadhoz legközelebbi elkerített rész kizárólag állóhelyekkel. Nem tudhattuk tehát biztosan, honnan láthatjuk és hallgathatjuk végig az "Out There" turné bécsi koncertjét. Azt viszont mindenképpen szerettük volna, hogy minél közelebb lehessünk Paul McCartney-hoz, láthassuk minden rezdülését, érezhessük zenéjének minden momentumát. Ez utóbbival persze távolról sem lett volna gond, hiszen kiváló volt a hangosítás. De így, hogy végül a második sorból csápolhattuk végig a koncertet, egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak, hiszen volt, amikor csak néhány méterre álltunk Paultól.

Huszonhatodikán - tehát a koncert előtt egy nappal - nemcsak kívülről néztük meg a stadiont, hanem igyekeztünk kicsit alaposabb terepszemlét is tartani. Nem volt nehéz dolgunk, mert jópár helyen nyitva volt a stadion, és simán be tudtunk menni a nézőtérig:

Mi végül a kép jobb szélén épphogy látható piros rész alatti bejáraton futottunk be

Biztató nagyon! Kinéztük, hogy hová is kell majd bejutnunk a koncert napján.

Felvirradt hát a nagy nap: huszonhetedikén dél körül arra metróztunk, és láttuk, hogy a beléptetéshez felállították már a kordonokat, és kb. 10-20 rajongó gyülekezik. Mivel láttuk (de persze tudtuk is előre), hogy nem lesz egyszerű menet a bejutás, kétórányi pihenőt még engedélyeztünk magunknak, és 14:00 óra körül érkeztünk mentünk vissza a stadionhoz. A kapunyitás papírforma szerint 17:00 órakor lett volna, a koncertnek pedig 19:30-kor kellett volna kezdődnie. Számolgattunk tehát, öt és fél órát kell kibírnunk étlen-szomjan, többnyire állva, esetleg ülve. Persze volt mobilvécé, és ahogy elnéztük, a körülöttünk állók/ülők ettek is, ittak is... és - szerencsére ezt csak Facebookos kommentekből tudom, hogy - bizony az üres söröspohár multifunkciós tárgy. Mindenesetre mi nem kockáztattunk, 14:00 órától kezdve koncentráltunk, minden idegszálunkkal és erőnkkel tartottuk magunkat kapunyitásig. Eközben néhány métert araszoltunk előre, kb. összesen 15-20 percet ültünk, de többnyire heringként álltunk, körülöttünk osztrákok, olaszok, oroszok és - jó volt hallani - sok magyar is volt.

A "soundcheck" kihallatszott, ennek az órák óta egy helyben nyomorgó tömeg rettentően örült, McCartney hangja jól hallatszott a stadion előtt, és elkezdték az emberek elhinni, hogy TÉNYLEG ŐT fogják látni és hallani.

Ahogy közeledett a kapunyitás, az emberek egyre jobban betömörültek a kordonokhoz. Végül 18:00 óra körül  kezdtek minket beengedni. A jegyellenőrzést nem igazán vették komolyan, mutattuk a jegyünket az ellenőröknek, akik mások hátizsákjait kutatták át, nem igazán foglalkoztak velünk, úgyhogy olyan simán bementünk a jegyellenőrök mellett, mint a huzat, és persze futásnak eredtünk. Ha már Golden Circle a jegyünk,  kerüljünk közel a színpadhoz! Rohanáááás.... kb. 10-15 méterenként álltak a "steward"-ok, és folyamatosan mondták a rohanó tömegnek, hogy ne fussanak, oda fog érni mindenki. Persze megérte futni, mert a második sorba kerültünk!!! Hihetetlen! Egy karnyújtásnyira a színpad! 

Egyelőre még üres a színpad, néha arra téved egy-egy hangmérnök

Negyed hétkor tehát már a helyünkön álltunk. Nagy kő esett le a szívünkről, ugyanakkor a lábainkban a szokott vér helyett úgy éreztük, hogy ólom folyik, és mintha a talpunk helyén beton lenne. Persze örültünk, hiszen a helyünk már tuti volt. Bent is mindenféle náció vett körül minket.

Közvetlenül a roham után, "már vannak mögöttünk"-fíling

Két idősebb hölgy állt közvetlenül előttünk, akikről kiderült, hogy amerikaiak, és az egyiküknek ez már 42. koncertje, amelyiken látja és hallja McCartney-t. Először a Hollywood Bowl-ban látta a Beatlest még 1965-ben. Nem semmi!

Hollywood Bowl - szívesen visszamennénk az időben, hogy ott lehessünk bármelyik Beatles-koncerten...

Nos, ez a hölgy stílszerű körmöket készíttetett magának:

Ezen a kis képen talán nehezen kivehető, de csupa Beatles-kép van a körmökön

Nemsokára egy DJ érkezett, aki a Beatles egy-két német nyelven is feljátszott számát nyomatta kissé elfuserált remixben, és néhány általam nem ismert dallam is elhangzott, közben a színpadtól balra és jobbra elhelyezkedő két óriáskivetítőn többszáz képből álló montázs haladt fentről lefelé. Figyeltük, ahogy a színpad mögé előkészített hangszereket még egyszer ellenőrzik, közben a biztonsági emberek le-föl mászkáltak az első sor kordonja előtt.

Balra a kék sátor mögött kikandikálnak a hangszerek. Az ukulele alig látható, de ott van!

A nap pedig szépen lenyugodott a stadion mögött...

..és már jó sokan lettünk addigra!

Már vártuk, hogy a gépzenének vége legyen, és végre jelenjen meg Ő és a zenekara. A gépzene befejeződött, és  a segédek még egy utolsó utáni ellenőrzést hajtottak végre a hangszereken, berendezéseken. Még sorbanállás közben kiosztottak egy újságot, amelyből a koncerten elhangzó dalok listáját (az ún. "setlistet") is megismerhettük (persze sejtettük már, miket hallhatunk, hiszen a világ körüli turnén ugyanazt adják elő). Vártuk tehát nagyon, hogy feltűnjön az este főszereplője, és a húrokba csapva megszólaljon az Eight Days a Week!

A színpadra lépés pillanatai

És ahogy számítottunk rá, hatalmas hangerővel közvetlenül az arcunkba kaptuk az Eight Days a Weeket! Szavakkal leírhatatlan az az érzés, hogy egyszerre üvölteni szeretnéd a dalt, de nem tudod, mert ugyanakkor sírnod kell! Ott állt előttünk az az ember, akihez fogható egy születik százévenként, és NEKÜNK játssza a dalait. Megtehetné, hogy nem teszi. De teszi, mert tudja, hogy olyasmit ad az embereknek - sőt az emberiségnek -, amit a világon csak ő tud megadni, és ettől az élménytől nem foszt meg senkit. Végig azt lehetett érezni, hogy szereti, amit csinál (még ha ötezredszer is adja elő), élvezi a zenét, élvezi, hogy ezzel ő adhat az embereknek. És azt a szeretetet, amit ő visszakap az emberektől, nos, azt mi el sem tudjuk képzelni, milyen lehet.

Szerény volt végig. Kedves, közvetlen. Kicsit próbálkozott a némettel is, elmondása szerint gyerekkorában tanult németül, és voltak is neki felírva is német mondatok, amiket felolvasott, néhányat pedig fejből mondott. Tegyük hozzá: szerintem sokkal szebben beszélt magyarul a 2003-as pesti koncerten.

Lady Madonna

Sok feliratot készítettettek a rajongók, zászlókat is hoztak. Két szám között azt mondta Paul, hogy az agyának az egyik fele azt mondja, hogy zenélés közben nem akarja elolvasni a feliratokat, mert koncentrál az akkordokra és a dalszövegre, az agyának a másik fele pedig nagyon is kíváncsi ezekre a feliratokra... úgyhogy "what the hell", elolvassa . Kicsit sajnáltam, hogy a magyar zászlót nem "mondta be", mert elkezdte sorolni, hogy lát olyan feliratot, hogy "Szibériából jöttünk", látott ausztrál zászlót, de valami miatt a magyart nem mondta, pedig egy magyar különítmény vele teljesen szemben állt, és ott lobogtatta a piros-fehér-zöldet.

A setlist ismeretében pontosan tudhattuk, milyen dalok következnek, illetve, hogy két ráadás lesz. Ehhez képest volt minimális változtatás: a Get Back nem hangzott el, viszont volt egy olyan dal, ami nem szerepelt eredetileg a setlisten, ez pedig a Ram On. De mégis hogyan furakodott be az eljátszott dalok közé? Szerintem ezt kevesen tudják, de mi tudjuk a sztorit: amikor a többórás várakozás közben volt alkalmunk egy keveset ülni, egy mellettünk ülő - lábán (feltehetően sérülés miatt) merevítőt viselő - srác akkor pingálta fel egy nagyobb papírra, hogy "RAM ON", és filccel kb. háromnegyed órát színezte. Aztán szem elől vesztettük őt, de amikor bejutottunk a Golden Circle-be, valahogy ez a srác került mellénk a második sorban. Ő a kellő időpontban feltartotta a feliratát, és teljesült a kívánsága, így hangzott el a Ram On című Wings-dal. Még a koncert előtt, de már bent a stadionban, ahogy készítettünk fényképeket, ez a srác látta, hogy sikerült egy jót fotót lőnöm, és kérte, hogy küldjem át neki blútyúkon. Persze, hogy átküldtem neki, ha jól tudom, ő McCartney-blogot ír. Most elmondhatom magamról, hogy egy olyan embernek küldtem bluetooth-on képet, akinek Paul McCartney teljesítette a kívánságát. Nem rossz, mi?

Közvetlenül mellettem jobbra egyébként egy nagydarab osztrák férfi állt, akinek a szája sem rezdült, és közönyös tekintettel hallgatta végig az egészet. Egyszer talán egy fél mosolyt megengedett magának. Igaz, rendes volt, mert segített nekünk a helyezkedésnél, hogy jobban lássunk . Tőlem balra pedig egy orosz csávó állt, aki kiköpött Lennon volt (még a szemüveg is stimmelt), és végigüvöltötte az összes nótát. Valaki pedig úgy volt öltözve, mintha a Sgt. Pepper borítójáról lépett volna le. Volt pár fura fazon, dehát pont egy McCartney-koncerten ne lennének? Bármerre is néztem, boldog arcokat láttam, sugárzott a szeretet mindenkiről.

Imádtam hallgatni a számokat... nem is kezdem sorolni, melyikeket, mert szinte egytől egyig mindet. Na jó, bevallom férfiasan, inkább a Beatles-dalokért epedeztem... a Wings-számok azért voltak nekem jók, mert így nem kellett végig a meghatottságommal küzdenem .

Back in the U.S.S.R. - brutál jól szólt!

A koncert hihetetlenül energikus volt, nagyon gyorsan eltelt az a több mint két és fél óra, amíg minket szórakoztatott Paul McCartney. Kimondani is elképesztő, az ember még napokig el sem hiszi, hogy ott volt és tényleg megtörtént. Viszonylag hamar beesteledett, a lábunk helyén csak két betontuskót éreztünk, hiszen akkor már 7-8 órája álltunk egy helyben, térdhajlítást sem nagyon tudtunk csinálni, és a szánk is kiszáradt. De nem foglalkoztunk ezzel, hanem hagytuk, hogy az érzelmeink a világ legcsodálatosabb hullámvasútján száguldjanak, és mindenünket átjárja Paul McCartney zenéje.

ÉS ELJÁTSZOTTA A SOMETHING-OT! AHOGY SZOKTA! UKULELÉN KEZDTE. TŐLEM PÁR MÉTERRE!

A két levonulás és a két ráadás a setlist szerint történt. Az első visszatapsolás is fantasztikusan megható volt, mert egy ideig tapsoltunk, és utána elkezdtük a Hey Jude-ból a nááááááánáááááááánááánánánáánáá-t, vissza is jöttek hamar!!! A koncert végén még egy nagy osztrák zászlót is meglengetett Paul, ami a show elmaradhatatlan része. Ez az egy momentum biztosan jobban sikerült a pesti koncerten, hiszen itthon - nyilvánvalóvan - egy szép nagy magyar zászló került elő.  Végül hatalmas konfettieső zúdult ránk.

Konfettieső osztrák nemzeti színekben, ebből egy jó marékkal hazahoztunk

Aztán valami miatt azt hittem, hogy a Sgt. Pepperrel lesz vége (a pesti koncerten így volt), de nem azzal lett, hanem a Golden Slumbers / Carry That Weight / The End tempójában és hangulatában csodálatosan változó, mégis zseniálisan összeillő hármasával ért véget a koncert.

Ne feledkezzünk meg a zenésztársakról sem, akik tökéletesen "kiszolgálták" McCartney-t. Azért az idézőjel, mert valójában teljesen egyenrangú zenésztársakként viselkedtek, és Paul is ugyanígy kezelte őket, hiszen vérprofi zenészekről van szó, akikkel már nagyon régóta együtt dolgozik. Látszott a közöttük lévő összhang, a tökéletes megértés és a kifogástalan zenei párbeszéd.

A zenésztársakkal

Visszabotorkáltunk a hotelbe, és csak azt mondogattuk végig, hogy MEGÉRTE majdnem kilenc órát állni ezért az élményért.

Mindenképpen szeretném megemlíteni azt a Facebook-csoportot, amit erre az alkalomra hoztunk létre már a koncert előtt jónéhány héttel. Itt "beszéltük meg" a bécsi úttal, koncerttel kapcsolatos kérdéseinket, várakozásainkat, és most a koncert után itt osztjuk meg egymással az élményeinket.

Végül pedig itt a videó, a két és fél órás koncertből elhoztunk nektek 22 percet! A minősége ilyen lett és kész . A fényviszonyok nem kedveztek a telefon kamerájának, de ahogy néztem a mellettem állókat, mindenki ugyanígy volt ezzel. Nehéz volt jó fényképeket, videókat készíteni. A fényen kívül a sokáig magasban tartott, remegő kéz - és valljuk be, az elérzényekülő szív - is akadályozott a komoly operatőri munkában .