A szokásos hangszerbemutatós-daltanulós bejegyzéseimet megszakítom egy - talán - érdekes témával. Több bejegyzésben foglalkoztunk azzal, hogy miért érdemes megtanulni zenélni és persze ukulelézni, és hogy milyen jótékony hatásai vannak a hangszeres játéknak. Ha ezeket esetleg nem olvastad, feltétlenül pótold!

Még pályakezdőként az ősidőkben szerencsém volt felsőoktatásban tanítani (nem zenét), és az elmúlt években volt néhány ukulelés tanítványom is. Érdekes, milyen különbség van a kétféle oktatás között, ami egyébként nyilvánvaló, hiszen más kiállni 200 ember elé, és elmagyarázni valamit mint amikor 10-15-en összejövünk, hogy a hangszeres játék rejtelmeiben mélyedjünk el. Minél több embert tanítok, annál kevesebb egyéni visszajelzést kapok (kaptam) az előadások során, hiszen nagy létszámú hallgatóság esetén nyilván sokkal kevésbé lehet interaktív (jaj, de divatos szó!) az óra (hiába hangzik el, hogy "tessék bátran kérdezni"), míg néhány lelkes diák esetén már nem előadásról, hanem szeánszról, együtt tanulásról beszélhetünk. A tanítás során ugyanis tanul a nebuló és a tanár is (legalábbis én mindig így érzem), a zenetanítás pedig - számomra legalábbis - egy teljesen új dimenziót nyit meg, ha néhány fővel indulunk útnak...

Először is egy közbevetés, mielőtt elmerülök a témában: a cím valahogy adta magát - lejjebb kiderül, miért -, de ez nem karinthys írás lesz...

Szerintem az életünkben az egyik lefontosabb dolog, hogy a másik ember igazi személyiségéhez hogyan juthatunk el, miként ismerhetjük meg a minket körülvevő, számunkra fontos(sá váló) embereket. Ez nem egyszerű, hiszen mindannyian többféle szerepet játszunk akár egyszerre is, mellyel sok - általam sajnos jórészt nem ismert - érdekes tudományág foglalkozik. De a szakirodalom elolvasása nélkül is tudjuk, hogy borzasztóan nehéz belátni az álarcok mögé, és életünkben kevés emberhez kerülünk annyira közel, hogy alapjaiban megismerhessük a személyiségét. És most a szűk családon kívüli körre gondolok, mert a családban talán törvényszerű, hogy az álarcok néha lehullanak, még ha az ember szülői vagy éppen gyerek mivoltához is hozzátartozik, hogy az is szerep.

A tanítás olyan tevékenység, amikor a tanár (már amelyiknek van ehhez affinitása ) a diáktól akaratán kívül érkező visszajelzéseit kell, hogy fogadja, megértse, feldolgozza, és a megfelelő módon visszacsatoljon. Azt hiszem, talán nekem van ehhez érzékem, legalábbis a radarjaim nem hagynak békén, amikor valakit ukulelézni tanítok. És ezzel elérkeztünk a zenetanításhoz, hangszeres oktatáshoz. Amikor ugyanis valaki elkezd hangszeren tanulni, akkor olyan dolgok kapcsolódnak be az agyában (ld. a fenti linket a hangszeres játék jótékony hatásairól), amelyek korábban talán nem működtek egyszerre ilyen formában, és - legalábbis úgy vettem észre - ezzel együtt olyan funkciók kapcsolódnak ki (vagy állnak takarékra), amelyek egyébként a hétköznapokban állandóan üzemelnek, és bizonyos személyiségjegyeinket üzemeltetik. Emiatt előfordul - többéves tapasztalatom -, hogy egy általam ismert ember valamely tulajdonságáról az ukuleletanítás kapcsán meggyőződtem, hogy az a tulajdonsága igazi, más tulajdonságáról pedig kiderült számomra, hogy valamelyik szerepének a szerves része, vagyis igazából ő nem (annyira) olyan, csak ezt mutatja (vagy ezt kell mutatnia) magáról, de egyébként a belső személyiségéhez nem kötődik, azt igazából nem tükrözi.

Bár önmagában a tanítás (legyen a tárgya bármi) válthat ki ilyesmit egy tanárban, de a hangszeres játék tanulása olyan szintű koncentrációt igényel az agytól, hogy közben a felvett tulajdonságokat mint fölöslegeseket kikapcsolja, így a hétről hétre elérkező alkalmakat azért is várom izgatottan, mert tudom, hogy olyasmit láthatok, amit sokan nem: emberek személyiségének azt a részét, amelyet nem biztos, hogy megmutatnának bárkinek (vagyis lélekkukkoló vagyok), de ez talán nem is baj, hiszen a diák is tudja vagy valahol mélyen érzi, hogy ez így van. Amikor sor kerül a gyakorlásra, a diák tudja, hogy árgus szemekkel figyelem az ujjainak igyekvését, de közben - az ujjak ügyeskedésén túl - igazából látom a hozzáállását, személyiségének sok, néhány percre fedetlenné váló darabját. Higgyétek el, a zenetanulás és a zenetanítás is öröm, és sokkal több annál, mint az, hogy mechanikusan megtanulunk pár akkordot: közös örömről van szó, mert a tanár és a diák összemosolyog egy-egy jól eltalált akkordnál vagy a sikeres közös produkciót követően, olvasnak egymás gondolataiból, egymás kezéről. De a zenetanulás - mint minden tanulás - egyben szenvedés is, de nem azért, mert rossz, hanem mert az ismeretlenen kell végigmenni, és az nehéz. De ha túljutunk rajta, ott a boldogság vár. Miközben küzdünk egy-egy új akkorddal, a diák érzi, hogy "ez még nem az igazi, de már sokat haladtam", és érzi azt is, hogy ő most csak diák, semmi (senki) más, aki figyel és koncentrál, mivel az agynak csak arra van kapacitása ilyenkor, hogy a fület, szemet és kezet összehangolja. A diák elmosolyodik, amikor az izzadságos ujjtornáztatást siker koronázza egy-egy sikeres ütemet vagy dalt követően. A siker a tanáré is, hiszen a diákjával egy közös úton haladtak (és haladnak) végig. És hogyan haladnak ezen az úton? Ennek a felelőssége csak a tanáré, hiszen ő vezeti a diákot, aki a személyiségének egy olyan részét tárta fel, amelyet kevés embernek mutat meg. A tanár ezt látja, megismerte, a diák pedig nem rejtheti el többé, nem "vonhatja vissza". A tanár a diák személyiségéből a sajátját is építi, és a diáknak a zenetanításon keresztül visszajelez és visszaépít, ahogy kell, amit kell. A tanár felismeri saját kezdeti bukdácsolásait: "Jé, ugyanezzel szenvedtem...", és a diák hóna alá nyúl, és megmutatja, hogy úgy könnyebb a D-dúr! A tanárnak felemelő, félelmetes, földöntúli és felelősségteljes dolog megismernie a diák igazi személyiségét, miközben vezeti a diákot, aki az ismeretlenben bandukol bízva abban, hogy helyes az irány. A nehézségekkel és örömmel teli, közös utazás semmihez sem hasonlítható élmény. Fantasztikus tapasztalás ez, és köszönöm az összes eddigi, jelenlegi és jövőbeli tanítványomnak, hogy együtt járhattunk és járhatunk az izgalmas zenei utakon, felfedezéseken.

Bár tele van oktatóvideókkal és leírásokkal az internet, megértem azokat, akik legalább az első óráikat tanártól szeretnék venni. A személyes kapcsolatnak, "élő" oktatásnak rengeteg előnye van, és a fentiek szerinti lélekemelő és személyiségépítő "mellékhatásai" is. Amikor a tanár zenélni tanít egy diákot, és amikor a diák zenét tanul a tanártól, mindketten a személyiségük egy részét megmutatják, feltárják, átadnak egymásnak és átvesznek egymástól valamit. Tudást, szeretetet, újdonságot, pozitív energiákat, megmagyarázhatatlan boldogságot, hogy az élet útját ne sivatagon, hanem virágos réteken keresztül tegyék meg.

Elcsépelt mellékmondat az "és megmondom, ki vagy", amelyet meggondolatlanul mindenféléhez hozzácsaptak már. Ezt most én is megteszem - remélem, nem meggondolatlanul - , mert talán sikerült röviden leírnom, miért is hiszek abban, hogy "tanulj zenélni, és megmondom, ki vagy".

Talán vannak, akik ásítottak párszor jelen bejegyzés olvasása közben, vagy éppen el sem jutottak eddig, mert azt gondolták, hogy mennyi marhaságot hordtam össze . Nem baj, lehetnek ilyenek is. Sőt biztosan többen vagytok, Kedves Olvasóim, akik a diák oldalán ültetek többször, úgyhogy most egy kis bepillantást kaphattatok arról, mit érez és gondol egy tanár (legalábbis én), amikor tanít(ok). Higgyétek el, hogy sokkal több minden zajlik, nemcsak az F-dúr ujjtartásával foglalkozom egy-egy órán. Építkezek belőletek, és remélem, hogy Ti is belőlem. Egy-egy óra végén furán nézek magam elé, amikor a diák megköszöni. "Nagyon szívesen." - hangzik a válaszom, de miért köszöni meg, hiszen annyit kaptam tőle én! Mindig úgy érzem, hogy nekem van megköszönnivalóm, hiszen láttam valami olyat, amit kevesen: Téged, kedves diákom, a személyiségedet. "Én is köszönöm, jólesett!" - teszem hozzá. Minden pillanatban látom a személyiségeteket, hiszen így ukuleléztek Ti!

"Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi (...) azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken."

/Kodály Zoltán/