Mivel költözködés kellős közepén vagyunk (ha becsukom a szemem, csak felemelésre és arrébbtevésre váró szatyrot, dobozt, hűtőt, szekrényt, széket stb. látok), ezért sajnos az elmúlt hetekben alig tudtam elővenni az ukulelémet, így újabb oktatóvideó sem készülhetett. Egyelőre egy újabb kedvenc videót osztok meg, amely kiváló példája annak, hogy a zenében igenis van helye a viccnek, poénkodásnak. A lenti videóban a "You Don't Bring Me Flowers" című szám speciális feldolgozása látható, hallható nagyon szellemesen feldolgozva. Ezt a dalt egyébként Barbara Streisand tette világhírűvé 1978-ban, majd jónéhányan feldolgozták (mármint a számot , így például Dean Reed és Kovácsi Kati duettjében is felcsendült a dal 1980-ban.

Ez a feldolgozás arra épül (ahogy látható és hallható), hogy - előre, konkrét akkordra behangolt - ukuleléket tartanak az énekesek elé, akiknek persze nincs más dolguk - az éneklésen kívül -, csak az, hogy végigpendítsék a húrokat. Különösen a termetesebb hölgy zöld és piros ukuleléje "ütős" . Érdemes figyelni azt a közönyt, azt a kéz- és testtartást, ahogy felemeli a két hangszert, majd elballag (természetesen ez is poénos előadásmód jól kidolgozott részlete).

Aki saját maga is zenél (bármilyen hangszeren), tudja, milyen nagyszerű érzés egy-egy jól begyakolot darabba elhelyezni valamilyen kis "meglepetést", amellyel a hallgatóság arcára mosolyt csalhat. Ha a hangszerünkön már milliószor eljátszottunk (azaz jól begyakoroltunk) egy-egy dalt, gondolkodhatunk azon, hová csempésszünk bele valamilyen ötletes zenei megoldást, amellyel ezt a váratlan, humoros hatást érhetünk el. Ehhez némi fantiziára és kreativitásra van szükségünk.

Ha pedig valakivel együtt zenélünk, szinte folyamatosan kínálkozik a lehetőség arra, hogy poénokkal feldobjuk a játékot. Mivel az együtt zenélés nagyon nagy odafigyelést igényel (és az ember által végezhető összes tevékenység közül biztosan dobogós helyen van , ezért gyakran abból adódik spontán röhögés, hogy valami nem sikerült jól, viszont mégsem akad meg a zene, hanem a zenészek valahogy kivágják magukat, és tovább tudják gördíteni a produkciót. Persze nemcsak a bakikból szoktak vicces helyzetek adódni, hanem a zenészek interakciója révén is adódhat ilyesmi. Például ha egy számban felváltva improvizál két játékos (ehhez persze már nagyon érteni kell a hangszerhez, és komoly zenei rutinnal kell rendelkezni), akkor az egyik zenész a másik által rögtönzött - esetleg kicsit bonyolultabb dallam - elismétlése vagy kérdés-felelet játék is önfeledt, humorral átszőtt zenei csatává alakulhat. A kezdő zenészeknek kívánom, hogy mielőbb lehessen ilyenben részük, mert semmihez sem fogható érzés az emberi kommunikációnak ez a formája, a zenészeket néző és hallgató közönségnek pedig azt kívánom, hogy vegyék észre és értsék meg a zenei humor nyelvét (akkor is, ha az nem olyan egyértelmű, "szájbarágós", mint a fenti videón).