Az Ethnosound jóvoltából az ünnepek alatt egy banjolelét (is) nyúzhattam (és még pár napig nyúzom is), egészen pontosan a Kala KA-BNJ-BK-S - hivatalos elnevezéssel - banjo ukuleléjét.

A blog indulását követően nem sokkal szólt már egy bejegyzés a banjoleléről, de akkor még csak remélhettem, hogy egyszer majd a kezemben is tarthatok egy ilyen remek kis hangszert. A tokjában olyan picinek tűnik a hangszer, hogy azt hinné az ember, egy nagy nyelű ping-pong ütőt fogott meg. Aztán meglepve tapasztaltam, mérete ellenére milyen nehéz, bizony, ebben sok fa és fém van, és tényleg nem nagy a teste, ezért ügyesen meg kell fogni, el ne ejtse az ember. Ha szükséges, nagyon könnyen ráerősíthető heveder, így nyakba vagy vállra akasztható lesz.

Kivettem tehát a tokjából, és miután jól megtaperoltam és megcsodáltam, gyorsan lepengettem. Hujaj, ennek banjo hangja van, mégis tudok rajta játszani!!! Na, mit is játsszak rajta? Teljesen mindegy, elkezdtem akkordozni, és nem győztem betelni a hangjával. Jó hangos, és tíz emberből tizenegy csukott szemmel nem mondaná meg, hogy nem igazi banjót hall.

Kezdőhangszernek nem javasolom a banjolelét. Ha valaki mégis banjolelét vesz, természetesen meg tud tanulni azon is "ukulelézni", de nehezebb dolga lesz, mintha rendes ukulelén kezdené a tanulmányait. Akinek viszont van már egy kis gyakorlata, és szereti a banjo hangját, illetve az olyan számokat, amelyekben jól jön a jellegzetes countrys hangzás, annak KELL egy banjolele.

Hogyan képződik benne a hang? A rezonátorát (ami készülhet több rétegű bőrből/speciális műanyagból stb.), azaz a nagy, kerek palacsintát megrezgetik a húrok, a rezonátor pedig az alatta lévő levegőt. Mivel ez a banjolele (nem mind!) nyitott hátú, ezért a levegő rezgése hamar abbamarad, így - bár hangos a hangszer - nem hallatszanak hosszan a lepengetett akkordok. Nagyon pontosan és a megfelelő tempóban kell pengetnünk, ritmizálnunk, akkordot bontanunk, mert ez a hangszer rögtön elárulja, ha kis kammer becsúszik .

Ha banjoleléről beszélünk, nem hagyhatjuk említés nélkül George Formby-t, a múlt század első felének egyik leghíresebb angol színészét, előadóművészét. A nevéhez sok filmszerep fűződik, melyekben ukulelével/banjolelével a hóna alatt volt látható/hallható, sőt a második világháborúban a frontokat járva vitt némi művészetet és szórakoztatást a katonáknak két headshot közé. Formby annyira jól művelte az ukulelézést, hogy az általa tökélyre fejlesztett speciális triolázás megkapta a "formby-stílus" elnevezést. Ennek lényege, hogy a szokásos le-fel-le-fel sikába az ember becsomózza még egy-két ujját, így a titi-titi helyett triola-triola ritmizálást kapunk, amitől nagyon színes és finoman pödrődő lesz a ritmus. A YouTube tele van videókkal, amelyek megpróbálják több vagy kevesebb sikerrel elmagyarázni a formby-stílust, de ha valamit, akkor ezt végképp nem lehet elméletben elsajátítani (mint mondjuk az akkordokat), ezt bizony hangszerrel a kézben kell próbálni szorgalmasan. A formby-stílus egyébként nem csak abban merül ki, hogy a titiket triolákra cseréljük, hanem azt is jelenti, hogy a triolákat hogyan hangsúlyozzuk, és milyen ritmusmintába illesztjük be. Nem egyszerű! Én is nemrég kezdtem csak tanulmányozni - banjolelétől függetlenül - Formby munkásságát, ezért nem is veszem a bátorságot, hogy rettenetes magyarázásokba bonyolódjak.

Van viszont egy remek kis dal, amely banjolelén kifejezetten jól szól (Five Foot Two). Ennek a számnak kb. tízmillióféle feldolgozása van, én elkészítettem a tízmillióegyediket. A videó készítése előtt memorizáltam az akkordokat, és igyekeztem valami formbyszerűséget belevinni a pengetésbe.

Akkordok:
C, E7, A7, A7, D7, G7, C | F, C (kétszer van ez a sor)
E7, E7, A7, A7, D7, D7, G7, G7

Itt-ott van benne egy kis dallam, ezt nem nehéz bejátszani: A7-nél fogok gyűrűsujjal egy második bundot az A-húron, G7-nél felemelem a gyűrűsujjamat, majd visszateszem. A második sor E7-jénél az ötödik és harmadik bundra teszem oda egy pillanatra a kisujjamat, a végén, a G7-nél, ahol van a kis megállás, a kisujjamat leteszem a harmadik bundra. Jó gyakorlást!