Mit tegyünk, ha hangszerre vágyunk, de nincs sok pénzünk? Nos, akkor sem kell elkeseredni, illetve ha mégis elkeserednénk, és bánatunkban befalnánk egy doboz dán vajaskekszet, máris okafogyottá válik az elkeseredés, hiszen az üres sütisdoboz kiváló alapanyagot szolgáltat egy barkácsleléhez. 

A blogon korábban már volt itt egy cikk az akármilelékről, és azóta kacérkodom a gondolattal, hogy építsek egyet. Mókás nyári projekt volt, amelynek során rengeteget tanultam a húros hangszerek működéséről és a tervezés fontosságáról.

A nyak

Egy valamiből megmaradt bükkfalécben megláttam a tökéletes nyakat, de ezt végül annyit fargatam, fűrészeltem és ragasztottam újból össze, mire összeállt a testtel, hogy végül csak egy szoprán hosszra lett elegendő.

A test

A kekeszesdoboz-hangszerek készítésnél két fő iskola létezik aszerint, hogy a doboz alját vagy tetejét szeretnénk felülre tenni. Mivel egy élelmiszerboltban a leértékelt, utolsó daraboknak szánt polcon találtam egy nagyon szép dobozt, aminek tetején egy krémes epertorta díszelgett, a tető felül változatot készítettem el.

A doboz tetejét levettem, majd egy hegyes és éles késsel (ne tapétavágóval, mert könnyen elpattan) konzervnyitáshoz hasonló mozdulatokkal kivágtam egy nyelvet a fedél helye alatt, de úgy, hogy a merevített karimát ne vágjam át. A nyelvet behajtottam a dobozba, és a nyakat aztán addig gyalultam, amíg ezen a lyukon áttolva pont elért a doboz túlsó oldaláig. Ezután a nyakat négy lemezcsavarral rögzítettem a nyelvhez, kettővel pedig a doboz túlsó oldalához.

A fogólap

A fogólap egy darab kőrisléc volt, amit 4mm vastagságúra gyalultam, majd ráragasztottam a nyakra. Száradás után csokoládészínűre pácoltam a nyakat.

A húrláb

Ha már desszert tematikájúnak indult a hangszer, a legmegfelelőbb húrlábnak egy négyágú süteményes villa bizonyult. Az ágait behajlítottam (ez meglepően nehéz művelet), majd a nyelét a doboz hátuljára (a nyakat rögzítő két csavar közé) helyezve lehajlítottam a villa fejét is úgy, hogy ne érjen hozzá a doboz tetejéhez. A nyél túllógó részét lefűrészeltem, majd kifúrtam, hogy alul is rögzíteni tudjam egy csavarral. A rögzítéshez egy keményfa kockát tettem a doboz belsejébe, még a fedél rátétele előtt, és egy önmetsző lemezcsavarral annyira közel húztam a villát a végleges helyéhez, hogy a dobozfedelet még éppen rá tudjam tenni. Miután a fedél felkerült, behajtottam az alsó csavart, és a villa feje alatt egy rézlemezből kivágott kapcsot akasztottam a nyakat tartó csavarokra, és meghúztam azokat is.

A híd

Juharfából vágtam egy háromszög keresztmetszetű lécet, és befűrészeltem rajta a húrok helyét. Mint a bendzsóknál, a sütisdobozhangszereknél is a húrok feszítő ereje tartja a helyén a hidat. Fontos, hogy a húrok ne legyenek túl magasan a fogólap felett, mert akkor jobban le kell nyomnunk őket, és bár a hosszuk nem, de a feszességük nagyobb lesz, és hajlamosak magasabban szólni. A kellő magasságot végül egy jégkrémpálcika segítségével (maradva a desszert-témánál) állítottam be. Ezen kívül célszerű a híd helyét a doboztetőn megjelölni, hogy ha netán elmozdulna, ne kelljen méricskélni az újbóli behangoláshoz.

A hangolókulcsok

Az egyik kritikus pont a hangolókulcs volt, kétszer faragtam bükkfából négyet-négyet, de ez önmagában is egy külön szakma, és egyszer sem sikerült kellően pontosra készítenem őket, így feladtam, és megvettem a Stagg olcsó mechanikus készletét. Ehhez viszont át kellett alakítanom a nyakat: ferdén lefűrészeltem félresikerült a hangolókulcsok helyét, majd egy 1cm vastag diófa lécet ragasztottam fel, és arra szereltem az új kulcsokat.

A bundok

A bundokat réz villanyvezetékből vágtam le (persze a szigetelés eltávolítása után). A bundok helyét befűrészeltem, ezekbe a sekély vájatokba pillanatragasztót nyomtam, és belehelyeztem a bundokat. A bundok helyének kiszámítását egy netes kalkulátorra bíztam. Miután feltettem őket, fentről lefelé irányuló mozdulatokkal (merthogy a húzást azért a pillanatragasztó nem szereti) lereszeltem egészen addig, amíg a kezemet a fogólap oldalán végighúzva nem éreztem egyenetleséget. Mivel a bundok helyét a menzúra hossza határozza meg, ezeket utolsónak hagytam, mert még nem tudtam, hogy hova fog kerülni a híd. Arra fontos ügyelnünk, hogy a drótjaink nagyon egyenesek legyenek, mert ha nem azok, akkor nem lesznek egy síkban, és lefogáskor esetleg egy másik, magasabban lévő bundhoz is hozzáér a húr, és vagy zizegni fog, vagy eleve teljesen más hangon megszólalni. Ezt viszont csak a húrok felrakása után tudjuk majd biztosan.

A húrok

Itt is költséghatékony megoldást választottam, GHS szopránra való magas G-s húrszettjét tettem fel, de D6-ra hangolva. Nagyon nem ment, folyton elhangolódtak, hol a csomókból csúsztak ki, hol a hangolókulcsnál. A megoldás a kicsúszás ellen az, hogy a húrlábnál háromszor-négyszer át kell vezetnünk a húr végét a hurkon, majd a nyak felé szorosra húzni. A hangolókulcsok felől pedig le kell mérnünk, hogy mekkora húr ér el a furatig, visszahúzni három bundnyit (zeneelmélet-őrülteknek: egy kistercnyit), levágni, és onnantól kezdve feltekerni. Így elégszer megy körbe a húr a hangolókulcson, hogy ne csússzon meg. A húrok ezután is fognak még nyúlni, de idővel tartják a hangmagasságot. 

Utolsó simítások

A hangszer felhúrozva, nekiláttam behangolni. A D húr semmiképp nem akart működni, valahol nem stimmeltek a távolságok, mert a negyedik bund fisz helyett G-n szólalt meg, és a többi félhang sem fél, hanem inkább háromnegyed hangra volt egymástól. Nem értettem, nézegettem midenfelől, aztán megláttam, hogy a nyereg bevágásának a legmagasabb pontja nem a szélénél volt, hanem valahol középen, ami 2mm-rel nagyobb távolságot jelentett minden bundnál. Úgyhogy ezt szívtelenül legyalultam és készítettem egy újat, illetve a zizegő érintőket is leszedtem és némi egyengetés után visszaragasztottam. 

... és végül a hangja

Fiatalkorom egyik kedvenc zenés-táncos filmje volt a Grease (itthon Pomádé címen futott). Sajnos már régen láttam, de a dalokat tudom kívülről, és ezzel szerintem sokan vagyunk így, akik az '50-es évek rock and roll zenéit szeretik. Bár a film története abszolút egyszerű, mégis vannak benne olyan képek, pillanatok, amelyeket szerintem senki sem felejt el. Ilyen szinte minden Sandy-Danny duett, a dalok, a táncverseny, de a "prózai" részek között is van, ami örökre megmarad, pl. a végén a tortadobó versenynél, amikor az idióta Eugene pofándobja a tanárát, és még büszke is rá, aztán kap ő is egy tortát a képébe... no comment . Ha úgy veszem, az egész film az ember fejébe befészkeli magát, és örökre ott marad, és ezt egyáltalán nem is bánom , hiszen ez az 1978-as film fantasztikus emléket állított a két évtizeddel korábbi zenéknek. Emellett szenzációs, kifejezetten a filmhez komponált dalok is felcsendülnek, amelyek nem az '50-es évek zenéi, mégis tökéletesen illeszkednek a filmben (le a kalappal a zeneszerzők előtt!).

Az egyik örök klasszikus és talán leghíresebb dal a You Are The One That I Want, amelyet évtizedekkel később is megkövetel a közönség:

Kicsit visszatekerjük a filmet, és az első nagy duetthez érünk, amelyről a szereplők nem is tudják, hogy együtt éneklik , de mi, a film nézői beavattotak leszünk, és egy nyári románc bizonyos részleteibe tudunk bepillantani férfi- és női szemmel. Íme, a Summer Nights feledhetetlen "klipje" (merthogy annak is elmegy) a filmből:

Már régóta megvannak ennek a dalnak az akkordjai, és gondoltam, készítek belőle videót. Ha társaságban vagyunk, és épp nálunk van a dalszöveg (merthogy ezt azért nem szokták fejből tudni ), kell keresni vállalkozó szellemű fiúkat-lányokat, és máris mehet az előadás, hiszen ukulelén akkordozva nagyon jól szól a dal! Nem árt tudni, hogy 2/4-es az ütemmutató (már ha jól érzékelem), és minden ütemben új akkord következik. Mit jelent ez? Elég gyorsan kell váltogatni az akkordokat! Nincsenek benne bonyolult vagy nagy kihívást jelentő akkordok, a gyakorlás ahhoz szükséges, hogy egyenletesen sikáljunk, és az ütem elejére mindig odaérjenek az ujjaink a helyes akkordra. Többnyire a G-dúr, E7, A-dúr, D-dúr körben járnak majd az ujjaink, de dulván!

A jobb kezünkkel is munkás a dal, hiszen keményen kell ritmizálni. Persze nem kizárólag a videón látható módon lehet játszani, ki hogy szereti, kinek hogy tetszik, lehet bármit módosítani rajta. Sohasem szentmozgókép (vö. szentírás ), amit mutatok, csak egy példa a feldolgozásra. Íme tehát a videó, a hozzá tartozó akkordokat pedig ide kattintva találjátok:

Nagyon régen készítettem már "együttakkordozós" videót, de most felvettem néhány dalt, amelyek közül elsőként a Herman's Hermits régi slágerét szeretném megmutatni ukulele (pontosabban banjolele) kísérettel. Ezzel a dallal kiválóan gyakorolhatnak olyan kezdők, akik az első néhány alapakkord elmélyítésén fáradoznak. A dal tempójának és viszonylag sűrű akkordváltogatásainak köszönhetően a legfontosabb alapakkordokat véshetjük az eszünkbe / kezünkbe: C-dúr, F-dúr, G-dúr, C7-es, aztán - ez már nem látszik a videón - egy kósza D-dúr is befigyel. De ne szaladjunk ennyire előre, először is itt van maga a dal, ha valakinek a címe alapján nem ugrik be:

A dalt Gerry Goffin (szöveg) és Carole King (zene) szerezte, és a Herman's Hermits-en kívül sokan feldolgozták, de az ő előadásukban lett a legnépszerűbb olyannyira, hogy 1964 szeptemberében az angol slágerlistát vezették (ami a sok Beatles-dal között azért csodaszámba ment). Íme, a kor egyik "fiúegyüttese", amelynek a nevéhez fűződik még a No Milk Today és a There's a Kind of Hush című dal is:

Ahogy fent írtam, bajnolelével kísérem a dalt. Ez ne zavarjon senkit, az akkordokat teljesen ugyanúgy kell fogni, mintha "sima" ukulelén játszanánk. Tehát vegyétek bátran a kezetekbe az uksitokat, és próbáljátok Ti is kísérni ezt a dalt, a bátrabbak énekelhetik is, vagy ha van a közelben dalos kedvű családtag, máris megvan az együttes magja .

Az akkordokat nem jeleztem külön a videón, de szerintem jól látszik, hogy a versszakok nagy részében a C és az F-dúr váltakozik, majd egy C7-es átmenet a G-dúrra. 0:40-0:42 között van egy kis pittyputty, véletlenül felléptem F-dúrra, nem kellett volna . A dalszöveget és az akkordokat ide kattintva találhatjátok meg. Jó gyakorlást mindenkinek!