Néhány hétig tesztelgettem egy érdekes színezésű, jópofa, KALA gyártmányú, szoprán méretű ukulelét. Ez a hangszer abból a sorozatból származik, amelyikről nemrég kikerült néhány kép a blog Facebook-oldalára. Nyilván ízlés kérdése, hogy kinek tetszik az ilyen festésű uksi (én jobban kedvelem a hagyományos, fa "színűt"). A KALA gyárt egyébként nem színes, hanem hagyományos kinézetű ukuleléket is.

A teszt időszaka alatt, amikor nyúztam a hangszert, próbáltam figyelni, mennyire pengetésálló a színezés, és úgy vettem észre, hogy jó minőségű festékkel vonták be, ugyanakkor szinte kizártnak tartom, hogy évek tartós használata során a festék kicsit ne kopna meg. Persze akkor azt mondjuk majd rá, hogy patinás

Ezzel együtt ha valaki vigyáz rá, és nem csiszatolja nagy körmökkel az ukulele testét, akkor sokáig szép marad a hangszert.

A húrokkal és a hangoló résszel maximálisan meg voltam elégedve. Jó a fogaskerék áttétele, "finomhangolásra" tökéletesen alkalmas.

Akinek bejön ez a stílus, biztosan nem fog csalódni a hangszerben, igaz, hogy az extra színezésért kicsit mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni.

A hangszert az Ethnosoundtól kaptam kölcsön tesztelésre. Köszönet érte!

Az első holdraszállás történetével millió cikk, könyv, film stb. foglalkozott, van azonban egy olyan érdekesség, amiről szerintem sokan nem tudnak (nekem is egy barátom, Marci hívta fel rá a figyelmemet, ezúton is köszönet érte!).

Amikor az űrhajósok visszatértek a földre, huszonegy napot töltöttek karanténban (a USS Hornet fedélzetén) azért, hogy - a hivatalos szöveg szerint - "holdi mikrobák ne fertőzzék meg az emberiséget". Neil Armstrong a karanténban töltött idő alatt szorgosan ukulelézett.

A következő fényképet Don Blair készítette az űrhajósok visszaérkezésének napján.

A fényképész elmondása szerint szerencséje volt a felvételek készítésekor, mivel teljesen véletlenül kapta el az üvegen keresztül ezt a pár pillanatot. Mikor el kellett mennie a karanténtól, pár lépést megtett, majd visszafordult,  de Armstrong akkor már nem volt ott (tehát nem beállított képről van szó).

Ez egy F-dúr lehet...

Neil Armstrong idén augusztusban hunyt el. :((

Nevettél már zenén? Elmosolyodtál már azon, ahogy és amit játszik valaki? Bármilyen hangszeren. Zongorán. Dobon. És most nem a humoros videókra gondolok, ami azért mulatságos, mert az ember gyarló. Hanem azért csiklandozza a hasadat a kuncogás, mert valaki zseniálisan játszik a hangszerén, és a füled nem győzi beinni a levegő rezgését. Vagy érezted úgy, hogy sírnod kell azonnal és ott, helyben azért, mert annyira letaglóz az az energia, ami a zenéből árad? Néztél már ámulva egy profi zenészt, aki a színpadon eggyé válik a hangszerével, az együttes pedig egy nagy, organikus egységként egy másik univerzumba helyez néhány percre vagy még több időre? Ámultál már azon, milyen pókszerűen jár a gitárszóló közben a gitáros ujja, és milyen az arca, amikor koncentrál a játékra? És ha nem koncerten hallgatsz zenét, hanem otthon, és becsukod a szemed, észrevetted már, hogy ez a vokál milyen szenzációs vagy a basszusgitár szólama mennyire feldobja a számot? Tudod, milyen apró, pici részletekből tevődik össze egy jó dal? Mi minden járul hozzá ahhoz, hogy AZT érezd zenehallgatás közben, amit érzel?

Nem ismerek olyan embert, aki azt mondta volna nekem, hogy nem szereti a zenét. Ha megkérdezem, milyet, még arra is mindig kapok választ stílus(ok) megjelölésével vagy együttesek, dalok felsorolásával. Miért tetszik ez a szám neked? – kérdezem. Többnyire azt a választ kapom, hogy „mert olyan zúzós”, „energikus”, „lágy és romantikus”. Aki messzebb merészkedik, azt mondja: „annyira jó benne a gitárszóló”. Hogy miért mondom, hogy messzebb merészkedik? Mindjárt kiderül.

Sokan nem is hiszik (vagy bele sem gondolnak), de a zenéről is el lehet mondani, hogy az adott dalt miért érezzük jónak, miért szeretjük hallgatni. A festményekről – és persze bármilyen művészeti alkotásról – is elmondják, hogy ilyen a színhasználat, olyan az ecsetkezelés stb., és – bár nem rohanok naponta kiállításokra – ha néha (na jó, ritkán

A legtöbb esetben az egy-egy dallal kapcsolatban megfogalmazott „zúzós”, „energikus” stb. jelzők azt jelentik, hogy az zeneszám úgy összességében tetszik, a teljes darabbal elégedettek vagyunk, ezért azt szívesen hallgatjuk meg. Azért örülök annak, amikor úgy dicsér valaki egy számot, hogy „jó benne a gitárszóló”, mert az azt jelenti, hogy tudatosan (vagy túl sokszor

Emlékszünk még arra, hogy énekórákon indokolatlan mennyiségű klasszikus darabot kellett meghallgatnunk? És arra, hogy fel kellett benne ismerni a hegedűt, netán a csellót vagy éppen az üstdobot? Előttünk van a kép, amikor a Himnusz tetőfokán a cintányéros ember eljátssza az egész szólamát

Érettebb, idősebb fejjel könnyebben fog menni a zenehallgatás tanulása – vagy ahogy fent fogalmaztam, a tudatos zenehallgatás. Ehhez nem kell semmilyen könyv, nem kell előre elsajátítani semmit. Fül kell hozzá és figyelem. Kell némi türelem is. Annak is megy, aki váltig állítja magáról, hogy nincs hallása. Ez egyébként is egy téveszme, mivel mindenkinek van.

A tudatos zenehallgatás során szükséges, hogy észrevegyük a részt az egészben, a molekulát vagy éppen a cseppet a pohár vízben, míg azt megisszuk. Egy jó kis testmozgás után ittál már tudatosan? Érezted, hogy a nyelvedet lehűti és körbeveszi a víz, és a bubik csipkedik k énekelnek benne? Egyszerre énekelnek-e vagy egymás után? Lehet, hogy eddig fel sem tűnt, hogy a szólóénekest vokál kíséri? Női vokál vagy férfi? Még sok-sok kérdést fel lehetne tenni csak az énekszólam(ok)kal kapcsolatban. Mi a helyzet a hangszerekkel, a kísérettel?

A mai könnyűzene alapja a dob és a basszusgitár (nagybőgő). Nagyon kevés olyan könnyűzenei szám van, amelyekből ez a kettő hiányzik. (Van viszont egy olyan – és ez itt a részemről egy óvatos értékítélet – kevéssé bonyolult irányzat, amelyik csak ebből áll: drum & base, valakiknek biztos bejön ez a műfaj is, zeneileg nagyon röviden és egyszerűen kivesézhető tartalommal, ehelyütt nem vesztegetnék rá szavakat.) Először próbáljuk megkülönböztetni a hangszereket (vö. énekóra

Hogyan váltakoznak a versszakok, milyen a dal struktúrája? Ezt kicsit nehezebb követni vagy fejben tartani. Megpróbálhatjuk azt, hogy rákeresünk a szám dalszövegére, és azt olvasva hallgatjuk a felvételt. Így könnyebb a dolgunk, hiszen a dalszöveget figyelve és a dalt hallgatva észrevehetjük, hogy például két versszak után egy átvezető rész következik, mert más a dallama, más a kísérete, eltérő hosszúságú a dalszöveg, eddig nem hallott hangszer szólal meg, az eddig hallhatóak közül egyik-másik elhallgat vagy teljesen más játszik. Ez tehát lehet egy átvezető rész, amelyet egy új versszak követhet vagy éppen a refrént készíti elő. Milyen hosszú a refrén? Inkább visszafogott vagy éppen ott tör ki a dal, éri el tetőfokát. Hogyan térünk vissza a versszakhoz? Újabb átvezető résszel? Miként ér véget a dal? Esetleg egy hirtelen befejezéssel? Egy korábban nem használt akkorddal vagy dallamfordulattal? Vagy egyszerűen elhalkul?

Figyelhetjük, hogy van-e a dalban moduláció. A moduláció azt jelenti, hogy – többnyire egy fél hanggal – följebb folytatódik a dal, mint eddig. Ilyenkor azt érezzük, mintha a korábbi hangmagasság "elhasználódott volna", mintha az eredeti hangnem "elfáradt volna", és felfrissülve, új erővel vágunk neki a szám hátralévő részének frissen, kicsit magasabban. Állatorvosi ló a Roxette – How Do You Do? című száma, amelyikben még egy perc sem telik el, máris hallunk benne egy modulációt (kb. 0:50 környékén), de nem fukarkodnak, mert ezt követően van még vagy két moduláció. Érdekes figyelni a moduláció használatát, ma már azért eléggé közhelyes megoldásnak számít.

Még tovább lehet menni, ahhoz azonban kell némi zenei előképzettség. Feltehető az a kérdés, hogy milyen akkordmenetre épül a szám (azon belül a versszakok, a refrén stb.). Ezeket az akkordokat látjuk, amikor ez dal akkordjait letöltjük az internetről, és ahogy itt, a blogon is jelölni szoktuk a dalszövegben az akkordokat, de ezek között nem is akármilyen összefüggések vannak! Izgalmas ezeket az összefüggéseket felfedezni, és sokszor rájönni, hogy nincs rettenetesen nagy újdonság a nap alatt, számtalan akkordfordulatot ezerszer felhasználnak, legfeljebb átültetik más hangnembe az egészet, szokatlan hangszereléssel dobják fel a dalt, vagy valamilyen más ötlettel bolondítják meg a számot, ezért nem érezzük azt, hogy ezt mintha már hallottuk volna valahol. Ki mondaná meg, hogy a Beatlestől a Let It Be versszakai, Jazon Mraztól az I’m Yours versszakai, Elton Johntól a Can You Feel the Love Tonight refrénje, a Republictól a 67-es út versszakainak akkordmenete megegyezik? (Pontosítok, az adott hangnemben a meghatározott fokon játszott dúrok és mollok sorrendje egyezik, de transzponálással megkapnánk ugyanazokat az akkordokat… de minderről majd egy későbbi bejegyzésben.) A tempó, a hangnem, a hangszerelés, a kíséret, a vokál és sok más apró zenei ötlet és egyéb körülmény teszi egyedivé a dalokat akkor is, ha egyébként sokszor használt akkordsorra épülnek. Sajnos kivételek is akadnak, amikor a lopkovicz borzasztóan egyértelmű, itt egy elrettentő példa (The Beatles – Ob-la-di, Ob-la-da vs. The Offspring – Why Don’t You Get a Job). 

A YouTube egyébként tele van olyan videókkal, amelyeken bemutatják ezt a jelenséget, tehát azt, hogy adott akkordsorra milyen sok dalt építettek már.

Visszakanyarodva a zenehallgatás témájához: a fentiekben rengeteg könnyebben és kicsit nehezebben megválaszolható kérdést tettünk fel, amelyekre egy-egy dal hallgatása közben megpróbálhatjuk megtalálni a választ. Természetesen nem az a feladat, hogy zeneileg ízekre szedjünk egy-egy számot, hanem az, hogy kicsit tudatosabban, a részletekre figyelve füleljünk, vegyük észre azokat a zenei ötleteket, fordulatokat, amelyeket a szerzője elhelyezett itt-ott. Nem véletlenül nem írtam most sem dalszövegről, sem videoklipről, semmi ilyesmiről. Egyrészt a dalszöveg engem nem igazán szokott érdekelni, mélyenszántó gondolatokat máshol keresek, felőlem akár a kertásásról is szólhat egy dal, ha zeneileg megfog, más nem érdekel. A videoklip sem érdekel, ha zenéről van szó, azt hallgatni kell, nem nézni, ha már az kell egy számnak, hogy csak videoklippel legyen érdekes, ott már gond van. (Más kérdés a koncertfelvétel, én imádom nézni a zenészeket, ahogy ügyködnek a hangszereiken.) A videoklipes kérdés átvezet egy másik témához, mégpedig az előrecsomagolt, színes-szagos ipari zenegyártáshoz, amely esetén nem a minőség, az ötlet a lényeg, hanem az, hogy „vedd meg!”. Ezzel kapcsolatos rettenetes gondolataimat nem ennek az írásnak a keretében szeretném megosztani, de az biztos, hogy a magukat „zenésznek” nevező DJ-kről, az elektronikus „zenéről”, a dzsásztin bíberekről és a különböző katasztrofális magyar tehetségkutatókról bulvárműsorokról jónéhány keresett, de még inkább keresetlen gondolatot le tudnék írni. Bár ez utóbbiakról a comment.com és a hogyvolt blog kimerítő és tökéletes írásokat közölt már.

Kíváncsi vagyok arra, ha most, kedves Olvasó, meghallgatod a kedvenc számodat, tudod-e kicsit más füllel hallgatni, amit hallasz, észreveszel-e valami pluszt, felfedezel-e olyasmit, ami fölött eddig esetleg elsiklott a figyelmed. Remélem, igen! Az is lehet, hogy elmosolyodsz egy zenei megoldáson vagy éppen könny szökik a szemedbe, mert észreveszed azt az apró szépséget, amit eddig nem vettél észre. Minél több és több számot hallgatsz meg tudatosan, egyre újabb és újabb dolgokat fogsz felfedezni, és csodálatos dolog a zenei felfedezés örömét megélni!