KERESÉS
Gáll Tamás .:. 2018-02-26

Pár perce értem  haza a koncertről, és még mindig a hatása alatt vagyok. Nagyon jól éreztem magam. Néhány éve fedeztem fel Caro Emeraldot, amikor YouTube-on random következtek számok, és egyszer csak...: "Hát ez meg milyen eszméletlenül jó muzsika, ki ez az előadó?" Ő Caroline Esmeralda van der Leeuw, vagyis Caro Emerald:

Utána elkezdtem falni a számait, egyiket a másik után, és úgy éreztem, hogy a zenéjében szinte mindent megtalálok, amit egy zenében keresek: az egyediséget, az egyszerűségben a szépséget. Kíváncsi voltam, ki ez a hölgy, akinek ilyen jó muzsikája van: kiderült, hogy holland és 2005-ben végzett jazz-énekesként, tudatosan készült ilyen karrierre. Első számait még a lakása nappalijában berendezett ad-hoc stúdióban vették fel. 2009-ben a "Back It Up" című dala lett nagy siker, majd 2010-ben az "A Night Like This" című számával futott be végérvényesen.

Szerencsére nem "egydalos" (vagy "kétdalos") énekes, hiszen azóta sok hasonló kaliberű dalt énekelt már el a rajongói legnagyobb örömére. Caro Emerald dalai kiválóan ötvözik a régi idők zenéjét a modern igényekkel: sok minden keveredik benne, jazz-es elektro-pop, amit előadnak az együttesével, de ezt azért is nehéz pontosan meghatározni, mert van annyira fantáziadús a menedzsment és a zenészek, hogy attól függően hangszerelik, illetve "dolgozzák fel" saját dalaikat, hogy hol, milyen rendezvényen, milyen közönségnek fognak játszani. Ezért akárhány élő felvételt meghallgat az ember, alig talál olyat, hogy kétszer teljesen egyformán játszanának el valamit. Máshogy szólt a Szigeten a Night Like This mint a Montreux-i Jazz Fesztiválon vagy tegnap, a Papp László Sportarénában, de van, hogy akusztikus trió kíséri az énekesnőt, így mindig valami újat tudnak mutatni, nem válnak unalmassá a dalaik.

Már fél nyolc körül rengetegen voltak, és nyolc órára megtelt az Aréna, bizony, teltház volt. A színpad az Aréna egyik hosszabb oldalán volt, mögötte (értelemszerűen) és kétoldalt le volt függönyözve a nézőtér, a színpaddal szembeni ülőhelyek és a dühöngő is megtelt. Nem volt előzenekar, viszont a gépről szóló "előzene" nagyon tetszett, abszolút ráhangolt a hamarosan kezdődő koncertre. A mostani turné témája a szánsájn-víkend-hepinesz köré épül, ami nem véletlen, hiszen a tavaly megjelent album az "Emerald Island" címet viseli. Ennek megfelelően a színpad viszonylag egyszerű, mégis nagyon hangulatos dizájnja egy karibi-szigeti klubot idézett, ahogyan a színpad mögé kivetített képek, animációk is ehhez passzoltak.

Nyolc óra után pár perccel elsötétült a nézőtér, pillanatok alatt beállt a zenekar, és mindenféle "bemelegítés" nélkül máris 110%-on nyomták a zenét. Kíváncsi voltam, hogy a korábban általam látott koncertfelvételekhez képest újítanak-e valamit. És IGEN, nem is akármit: az első dalban egy mandolin és egy ukulele is szólt!

Ukulele jobbról a harmadik zenész kezében, aki egyébként kiváló szaxofonos, gitáros és billentyűs is

Azt szoktam mondani, hogy mindenki annyira jó énekes, amennyire élőben jó tud lenni. Ha valakinek a hangja olyan, mintha CD-ről szólna, akkor túl sok gond nem lehet vele. Caro Emeraldról ezt bátran el lehet mondani: erőteljes, kristálytiszta hangon énekelte végig a koncertet, le a kalappal előtte. Dalai általában néhány akkordból állnak, amelyek ötletesen vannak összepakolva, a hangszerelés változatos (tegnap közepes méretű zenekarral álltak fel), az énekelt dallam pedig kivétel nélkül minden számban nagyon jól meg van komponálva, és tegyük hozzá: gyakran nehezen énekelhető dallamok, sok hangból álló, kis hangközökön ugráló kromatikus szekvenciák jellemzik az énekszólamokat, melyeket Caro Emerald feltehetően ezerszer elénekelt már, de hibátlan énekléshez akkor is összepontosításra és koncentrálásra van szükség. Caro Emerald dalaiban az is szerethető, hogy az egyébként néha (ritkán!) olcsónak tűnő, "mulatós" zenei megoldásokat (pl. Liquid Lunch-ban, Maestro-ban egy-két fordulat) is úgy prezentálják, hogy az emberben nincs semmilyen ellenérzés, hanem lehengerlő, magával ragadó, talpra ugrasztó bizsergés járja át minden porcikánkat, ráadásul ezeket nem csak jazz-techno-pop-ban, hanem finom jazz-ben is elő tudják adni úgy, hogy a felületes hallgató talán csak a dalszövegből jön rá, hogy melyik dalt hallja, pedig még az akkordok is ugyanazok.

Meg kell jegyeznem, hogy technikusok nem voltak a csúcson a koncert elején, a magas tartományt úgy feltekerték, hogy klarinét (szoprán szaxofon?, nem láttam jól) hangja menetet vágott az ember dobhártyájába, de aztán orvosolták ezt a malőrt. Ha már szőrösszívű vagyok, akkor meg kell jegyeznem, hogy a basszus erősítése sem volt mindig tökéletes, mert a legmélyebb hangok egy-két számnál egyszerűen "nem jöttek át": vagy túlvezérelt volt vagy berezonált a cucc (vagy ilyen az Aréna akusztikája): ez a Maestro alatt volt a legfeltűnőbb, hiszen azt a dalt (elképesztően ötletes akkordmenetek vannak benne) a basszusszólam húzza, vonszolja előre, amiből most csak dübörgő dörmögést lehetett hallani. Egészen különleges hangulata van annak a dalnak, egyszerűen imádom. Némelyik dalnak jót tett volna, ha akusztikus dob is szól alatta, oké, volt perka, de a lábdobot a DJ tolta. Teljesen jó volt, nem erről van szó, csak a "rendes" dob mégiscsak dob a dolgon. És még egy utolsó szőrszálhasogatás: egyrészt örültem, hogy hoztak bőgőt, és persze volt basszusgitár is, de nem értettem, miért kell ezt a kettőt egy-két dalban elektromos bassszusbillentyűre (vagy mi a fene volt az a kis szerkentyű) cserélni. Ja, OK, nem jazz-fesztivál, úgyhogy rendben volt a szinti-basszus .

Térjünk át a zenészekre: kizárólag szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni. Caro Emerald zenekarában olyan tehetséges, kitűnő muzsikosok vannak, hogy az elképesztő. Azt már régóta tudjuk, hogy a 40 kilós srác szenzációs gitáros, de csak most szembesültem vele, hogy az összes többi zenész is a szakma krémjéből való. Ráadásul a legtöbbjük nemcsak egy hangszeren játszik, hanem többön, pl. a szaxis játszott ukulelén, gitáron, zongorán, épp amelyikre szükség volt. Na, a két fúvós! Gyerekek, eszméletlen, ezek felszántották ketten a színpadot, beszarás, olyan jól játszottak. A koncert közepe táján volt egy instrumentális bulizós nóta, amelyikben a két fúvós vitte a prímet, hát kis túlzással az volt az egyik legjobb produkció, zeneileg annyira a "toppon" volt. Le a kalappal tehát a srácok előtt, Caro Emerald szakmai kiválóságával azonos szinten vannak, és így a zenekaron belüli kohézió, kommunikáció és végig megvolt, működött, ez látszott az elejétől a végéig.

A dalok sorrendje egyébként viszonylag kiszámítható volt (legalábbis nekem, aki már sok koncertfelvételt láttam Caro Emeraldtól): elejétől félidőig sok bulizós nóta, akkor egy vagy kettő "essünk át rajta"-dal (de ennél tényleg nem több), majd vissza a fő csapásirányba, ami a visszatapsolás után persze, hogy gigantikus tombolással fejeződik be. Persze ez bevett recept, sok világsztár hasonlóképpen állítja össze a dallistát.

Caro Emerald egyébként élőben is nagyon szimpatikus volt. Nem beszélt túl sokat (nem is ezért vettük a jegyet), sok dal között nem is volt átvezető szöveg, a dalok végén egy szerény thenkjúval köszönte meg a tapsot. A színpadot uralta, minket, a közönséget elvarázsolt. Megkaptuk a szokásos "milyen jó közönség vagytok" szöveget is. Elmondta, hogy előző este Szlovéniában volt, ahol elég kicsi, de annál hangosabb közönség volt. Nekünk pedig elmondta, hogy "Budapeszt, milyen sokan vagytok, úristen, álljatok fel, és táncoljatok a nézőtéren is, és Ti vagytok a legjobb közönség". Na, ezt pont akkor mondta (A Night Like This közben), amikor a Glastonbury-ben tartott koncerten kijelentette, hogy az ottani közönség a világ legjobb közönsége. Irigylem ezeket a világsztárokat, hogy az éppen aktuális közönség élete addigi legjobb közönsége, ami egyrészről megmelengeti a közönségben ülők szívét akkor is, ha tudják, hogy nem igaz, ráadásul másnapra elmúlik, mert másnap már egy másik város közönsége lesz a legjobb. Itt abbahagyom a gonoszkodást, mert Caro Emerald nem érdemli meg még akkor sem, ha a nagy közönségdicsérgetés után egy negyeddel később lépett be az énekszólammal, ami bakit gyorsan korrigált is. Képest voltam ezt is leírni? Hát én tényleg 20 botütést érdemlek. De hát így történt. Persze ez az este nem ezekért marad emlékezetes, hanem azért a csodálatos hangulatért, amelyet Caro Emerald és a zenekara az Arénában megteremtett, azért a rengeteg energiáért, amelyet a zenéjével átadott. Nem tudom, ki hogy van vele, de azt gondolom, hogy egy kivételesen tehetséges és nagyszerű előadó fantasztikus koncertjét láthattuk és hallhattuk, és ha lesz rá lehetőségem, máskor is nagyon szívesen elmegyek Caro Emerald koncertjére.

És a legvégén egy rövid videó, amit a vége felé vettem fel. Persze ez kicsit sem adja vissza a koncert hangulatát, de akik ott voltak, azoknak talán könnyebb lesz felidézniük, hogy mennyire jó volt tegnap este!




Az ukulele.hu-n minden blogbejegyzés (az írott szövegen kívül ideértve a képeket, videókat) szerzői jogi védelem alá tartozik, ezért a blogbejegyzések többszörözése, terjesztése, másolása, átdolgozása és bármilyen egyéb felhasználása kizárólag a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges. A blogbejegyzések internetes címének (linkjének) közösségi oldalakon vagy más honlapokon történő megosztására ez a korlátozás nem vonatkozik, sőt megköszönjük, ha a bejegyzés linkjének terjesztésével az ukulelézést népszerűsíted:
https://www.ukulele.hu/blog/caro-emerald-oriasi-bulit-csinalt-budapesten


Schäfer Zsolt .:. 2018-02-20

Magyarország nem bővelkedik olyan zenészekben, akiknek fő hangszere az ukulele, de azért néhányan vannak. Az egyikük  Szélinger Anna (CéAnne), vele készítettem interjút.

- Most is a szokásos kérdésemmel kezdeném: kérlek, mondd el azt a pár mondatot, amivel bemutatkoznál valakinek, aki nem ismer téged!
- Szélinger Anna vagyok, reggae zenével foglalkozom régóta, és bár most is az a fő csapásirány, már kacsintgatok másfelé is. Énekesnőként tevékenykedtem nagyon sokáig, két éve felvettem a hangszereket a kezembe, és onnantól kezdve elkezdtem a saját zenéimet megírni - dióhéjban ez a történet. 

- A második állandó kérdés: mikor és hogy akadtál a négy húr közé?
- Mindig nagyon tetszettek azok gitáros dalszerző csajszik, akiket nézegettem az interneten, és próbálkoztam is a gitározással úgy 20 éves korom körül - egyre nagyobb sikertelenséggel, mert mindig volt valamire fogni a dolgot: kicsi a kezem, nehéz a húrokat lefogni, nagyon vastag a gitárnyak, nem elég jó ez a gitár, ilyesmi. Az is közrejátszott, hogy nem tudtam, hogyan kellene ennek nekiállni, tanártól tanulni vagy magamtól... valahogy valami nem stimmelt soha, és aztán le is tettem évekre, és csak énekeltem.

Egyszer aztán elmentem az akkor 10 éves húgommal moziba, és megnéztük az Inside Out-ot. Ez egy Pixar rajzfilm, amik előtt a mozikban mindig vetítenek egy rövidfilmet. A „Someone to Lava” című kisfilm két vulkán szerelmi története öt percben, és folyamatosan ukulele szólt alatta - éreztem, hogy ez nem egy gitár. Emellett akkoriban nagyon sokat böngésztem a Pinterestet, ami csomószor kidobott bakancslitákat, amelyek legtöbbjén rajta volt az, hogy „megtanulni ukulelézni”. Azt gondoltam, hogy ez akkor talán nem is lehet annyira bonyolult, és amikor megszólalt a moziban a zene, utánanéztem, és gyakorlatilag egy hét múlva volt hangszerem. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy hazamentem, nem bírtam aludni, végigböngésztem az összes lehetséges oldalt meg tutorialokat meg mindent, hogy ez tök jó, és lehet, hogy ez nekem is menni fog. Az első ukulelémet a Vateráról rendeltem, ami  - bár alapvetően nem ajánlom senkinek - végül jó döntésnek bizonyult, mert tök véletlenül sikerült egy jó tanulóhangszert kifogni: egy ananász alakút, még márkája sincsen, valószínűleg valami egyedileg készített, mert egy veszprémi hangszerkereskedőtől vettem, aki viszont Hannoverben vette egy hangszerkiállításon.

- És végül meg is tanultad azt a dalt?
- Igen! Az volt az első, de hát három akkord az egész.



- A legtöbben az internetről tanulunk ukulelézni, veled mi a helyzet?
- Persze, tök jó!

- És valahogy strukturáltan, vagy csak összevissza?
- Az a durva, hogy amióta játszom (pedig nem vagyok profi), többször megtalálnak ismerőseim, hogy jaj, nem ülnél le velem gyakorolni? De hát nekem a tanításhoz közöm nincsen! Bennem volt egy nagyon erős szándék, hogy valami hangszert most már tényleg szeretnék megtanulni, meg a saját dalaimat megírni. Éveken keresztül csomó ötletem volt, de fogalmam nem volt, hogy hogyan mutassam meg másoknak. Az ukulele erre nagyon nagyon jó. Szóval alapvetően nem az van, hogy egyes lecke, kettes lecke, vagy akármi, hanem ha egy dal megtetszik, azt megtanulom. Még csak nem is kell ukulelére legyen írva, mert mindent, de az égvilágon mindent le lehet játszani ukulelén.

- Ugye? És sokan nem hiszik el.
- A legegyszerűbb válasz erre, hogy egy alapakkord három hang, és ez meg négy húr. Ennyire borzasztó egyszerű szerintem.

- Napi átlagban mennyit gyakorolsz?
- Hmm... változó. Korszakos nálam a sztori, van, amikor tényleg naponta, és amikor szabadidőm van, akkor állandóan. Főleg a tavalyi évemre volt jellemző, most, hogy elkezdtem koncertezni, már kevésbé. Kár egyébként, de mivel színházban dolgozom, ahol az évad szeptembertől nyár elejéig tart, általában ősszel meg télen van sokkal több munkám. Ugyan próbálom úgy intézni, hogy a bemutatóim télen befejeződjenek, munka mellett nem nagyon tudok erre koncentrálni. De azért napi szinten kezemben van.

- És a reagge? Honnan jön az életedbe?
- Édesapámtól. Ő egyébként jelenleg is Etiópiában él, mert történészként kezdte a pályafutását - ez egy nagyon hosszú sztori, de a lényeg az, hogy nagypapám, aki akkor éppen Algériában dolgozott, kivitte őt magával egy évre, érettségi után. Ezalatt egyrészt rengeteg afrikai hatás érte, másrészt volt egy horvát származású szobatársa is a kollégiumban, aki imádta a reggae-zenét. Miután hazajött, kitalálta, hogy ő Afrikával akar foglalkozni, és mivel az akkoriban magyarul elérhető könyvek nagy része Etiópia-témájú volt, így keveredtünk ebbe a kultúrkörbe. A reggae meg Etiópia azért kulturálisan jobban kapcsolódik, mint zeneileg. A zenélés inkább onnan jön, hogy apukám nagyon sokat vitt a Ladánybene által szervezett Reggae Camp-re - tíz éves korom óta talán csak egyet hagytam ki. Amikor a Ladánybene kiadta az első riddim albumát (egy zenei alapot játszanak az egész lemezen keresztül, és minden előadó erre énekli a saját dalát), csináltam én is egy verziót, és elküldtük nekik. Nyár elején jött ki a lemez, és júliusban már felléptem velük. Ekkor voltam 16-17 éves. Hatalmas nagy dolog volt, hogy tíz éves korom óta járok arra a fesztiválra, és én is ott lehetek velük a színpadon. A következő évben szintén csináltak egy riddim-lemezt, amire kiírtak egy pályázatot, hogy honi reggae-előadók csinálják meg a saját verziójukat. Ezt a versenyt megnyertem, ami által felkerültem a lemezre és a dalt promotáló videóklipbe. Nekem ez egy nagy ajtónyitogató lépés volt, megismertem a hazai reggae-előadók kis csoportját - vagyis gyakorlatilag mindenkit, mert most már látom, hogy ez azért nem egy nagy közösség. Elkezdtem szép lassan bekerülni a reggae világába. 

- Több zenekarral is koncerteztél, mostanában pedig szóló fellépéseid vannak szerte az országban, az interneten meg egy sor duetted látható. Melyikben mit szeretsz?
- Mindegyiket másért. A zenekarozást nagyon szerettem, mert alapvetően csapatjátékosnak tartom magam. Bár a dalokat közösen írtuk, én inkább sodródtam az egésszel, és mindig egy nagyon pici része voltam az alkotói folyamatnak. A The Mighty Fishers volt egy kicsit más, mert azt azért viszonylag sokáig csináltuk, nagyon sok külföldi turnénk volt, és a lemezek nagy részét együtt raktuk össze. Igazából az énektémákat mindig is magamnak írtam, de a hangszeres része az, ami mostanában jobban érdekel.

A duett-vonal Bardon Ivett barátnőmmel úgy alakult ki – tök vicces volt – hogy a fészbukon egy videóban az egyik ismerősünk a haverjaival a színművészeti büféjében tátogott egy Justin Bieber-számra, és azt gondoltuk, hogy erre csinálnunk kell egy válaszvideót, de valóban énekelve. Ez volt az első videónk (talán még fent van valahol), és annyi pozitív visszajelzést kaptunk rá, hogy belevágtunk: tök jól működött. Mostanában nem csináljuk egyébként, illetve inkább a levegőben van hagyva a dolog. Ivett szabadúszó színésznő, Szarvastól kezdve a Centrál színházon át egy csomó helyen játszik, nekem is beindult a koncertezés, szóval nehezebben egyeztetünk. Azért még nincs veszve hagyva a dolog!
 
 
A szóló, meg hát ja. Alapvetően nekem most ez lenne a legfontosabb, de nem akarok semmit sem siettetni. Nincsen semmilyen határidő, azokon kívül, amit magamnak adok. Szép lassan akarom felépítgetni. Egyébként elkezdtem most már akusztikus zenét is próbálni egy basszerossal meg gitárossal, mert néha azért azt érzem, kevés vagyok egyedül. Most már lassan fél éve játszom szólóban, tavaly a Reggae Campen játszottam először így nagyobb közönség előtt. Nagyon vicces volt, mert eleredt az eső, én meg egy sátorban játszottam, úgyhogy mindenki odajött. Vállveregetős momentum volt rájönni, hogy elviszek egy bulit egyedül, de ott is éreztem, hogy azért ezt jó lenne megosztani más zenészekkel is.

- A koncertjeiden a saját számaidat adod elő?
- Mondjuk úgy, hogy a háromnegyede saját, egynegyede feldolgozás. De a kazettámon például csak egy feldolgozás van a kilenc dalból.

- Milyen egyéb zenei irányzatokban tudnád magadat eképzelni ?
- Igazából nem megyek messzire a reggae-től, de nagyon szívesen játszom popzenét meg soul-t. Amy Winehouse a kedvenc énekesem, szóval az a stílus is bejön, meg bármilyen hatvanas-hetvenes évekbeli irányzatot nagyon szívesen játszom. Apukám iszonyatosan nagy metál-fan, és bár ő szoktatott rá a reggae-re, most egy kicsit visszatalált a tinikori zenéihez. Vicces a kontraszt, hogy én benne maradtam a popos vonalban, ő meg nyomja az üvöltözést, szóval megőrjítjük egymást otthon. És mindeközben még egy hip-hop-zenekarban, a Hősökben is énekelek nem olyan régóta, szóval tényleg mindenféle van.

- Kik a kedvenc előadóid? (Ukulelén természetesen!)
- Az a helyzet, hogy szólistákat nem nagyon szoktam hallgatni, merthogy énekes volnék. Aki nagyon szimpatikus, az Taimane Gardner,  aki ráadásul egyáltalán nem is énekel rosszul. Nagyon szeretem Dodie Clarkot, tök kis szimpi csaj, olyan, mintha apró filmzenéket írna. A magyarok közül Bíró Balázst kell megemlítenem, iszonyatosan tetszik, amit csinál, tök egyedi. Aztán ott van még Tobias Elof, aki szintén a reggae-féle vonalon mozog - egyébként térdekes, hogy vegytiszta reggae-t nem igazán játszanak ukulelén. Na meg a Twenty One Pilots, ők iszonyatosan jól beépítették az ukulelét a popzenébe, hogy még mindig tisztán észre lehet venni, hogy ukulele szól. És Grace VanderWaal, aki tizenévesen saját számokat ír.

- Na, akkor most jönnek a hangszeres kérdések. Elkapott-e az U.V.L (ukulelvásárlási láz)?
- Hahaha... hogy van-e vásárláskényszerem? Gyűjteném, persze... Volt egy idő, amikor nagyon durván beleástam magam, és rájöttem, hogy nem elégít ki az a kínálat, amit itthon lehet kapni, és inkább másfelé nézelődnék, de az meg nem a pénztárcámnak való. Nagy vágyam egy tenor elektrosztatikus lenne. Van egy Oscar Schmidt mangó, ami nagyon tetszik, de csak az Amazonon és egyéb külföldi oldalakon lehet kapni. Meg hát nyilván, van a MyaMoe vagy a Moore Bettah, de hát félmilliónál kezdődnek... úgyhogy inkább szomorúan el szoktam kattintani... Nálunk azért nincs ennek nagy kultúrája még.

- Magas vagy mély G?
- Mély! De azért, mert akkordozom, és kell egy picit a mélyebb is. Ez úgy történt, hogy egyszer kitaláltam, hogy most akkor mandolinra hangolom az ukulelét, persze elszakadt, és akkor rendeltem egy mély G-s készletet,  azóta az van rajta.

- Mik a terveid a közeljövőben, hol lépsz fel?
- Hát most pont nem lesz ukulelés egy pár hónapig, mert irgalmatlan sokat dolgozom. Viszont lesz pár énekes fellépésem; a Hősökkel március 16-án a Pécsi Est Caféban, április 18-án Győrben lépek fel, április 30-án pedig a Ladánybene27-tel énekelek Komáromban.

 



Az ukulele.hu-n minden blogbejegyzés (az írott szövegen kívül ideértve a képeket, videókat) szerzői jogi védelem alá tartozik, ezért a blogbejegyzések többszörözése, terjesztése, másolása, átdolgozása és bármilyen egyéb felhasználása kizárólag a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges. A blogbejegyzések internetes címének (linkjének) közösségi oldalakon vagy más honlapokon történő megosztására ez a korlátozás nem vonatkozik, sőt megköszönjük, ha a bejegyzés linkjének terjesztésével az ukulelézést népszerűsíted:
https://www.ukulele.hu/blog/interju-szelinger-annaval


Gáll Tamás .:. 2018-02-12

Tavaly decemberben a Baton Rouge VS-2 Sun ukulelével ismerkedtünk meg, amelyet azóta is rendszeresen használok, és igazán szeretek rajta játszani. A Baton Rouge ukuleléket bemutató sorozat második részében egy koncert méretű hangszert próbálunk ki, ez a Baton Rouge UR 11-C, melyet szintén a Duo Hangszerbolt jóvoltálból próbálhatunk ki.


Baton Rouge UR 11-C

A Sun kistestvérnél kevesebb "optikai tuningot" tartalmaz, nincs rajta faragás a hanglyuk körül. Egységesen mahagóniból van a hangszer teste, ami - jó értelemben véve - egyszerű és elegáns megjelenést biztosít az ukulelének, és egyébként nem túl gyakori kivitelezési mód. Gyárilag Aquila húrokat szereltek rá, amely jó minőségű, úgyhogy amint kézbe vesszük a hangszert, a hangoláson kívül túl sok dolgunk nem akad, máris elkezdhetünk pengetni. Nem kell az esetleges silány minőségű húrok miatt rögtön áthúrozással kezdeni, vagy nem kell hangszerészhez rohanni, hogy állítsa be a hangszert, mert ez a Baton Rouge rögtön játszható és szerethető úgy, ahogy kijön a gyárból.

Véleményem szerint ár/érték arányban jelen pillanatban szinte legyőzhetetlen ez a koncert ukulele. Ha most kezdőként választanom kellene ukulelét úgy, hogy megfizethető áron jó koncert méretű hangszerem legyen, szinte biztos, hogy ez lenne a befutó. Negatívumot nehezen tudnék róla mondani, talán a más típusú hangolókulcsokhoz szokott kezemnek tűntek kicsit szorosabbnak a hangolókulcsok (ahogy arról a Sun kistestvér postjában is írtam), de ez nem zavaró, és valószínű, tényleg csak megszokás kérdése, hiszen magával a hangolással nincs gond, szépen, pontosan beállíthatóak a húrok.

Itt van tehát a videó, amelyben kipróbálom a Baton Rouge UR 11-C ukulelét. Kicsit nehéz dolgom volt a videó vágásakor, mert szokatlanul hosszú nyersanyagot vettem fel, és - most kivételesen - nem azért, mert sokat bakiztam, hanem mert csak játszottam, csak játszottam és megint csak játszottam az ukulelén, közben meg ment a felétel... de hát ez egy ukulelebemutató videó, ami nem szólhat arról, hogy én sok-sok percen keresztül tépem a húrokat . Elvégeztem a "bundpróbát", azaz néhány hangot lefogtam a húrokon, és ellenőriztem, hogy másik húron ugyanaz a hang ugyanabban a magasságban szólal-e meg, azaz pontos-e a hangszer. A válaszom egyértelműen igen, ami azt jelenti, hogy az akkordokat lefogva szép, tiszta hangzást kapunk, nem fogunk zavaró, hamiskás hangokat hallani.

Remélem, sikerült segítenem azoknak, akik most keresik életük első ukuleléjét, és azoknak is, akik a meglévő gyűjteményüket egy koncert méretű hangszerrel szeretnék bővíteni.

Kérem, hogy aki regisztrálva van Google-n (YouTube-on), iratkozzon fel a csatornámra! Köszönöm .

Ahogy fent említettem, ezt az ukulelét a Duo Hangszerbolt, a Baton Rouge hazai hivatalos forgalmazója biztosította, amelynek a kínálatát az ukulele.hu-n is elérhetitek (Keresés bolt alapján!).

Ne felejtsetek el a ChordTime-on gyakorolni az akkordváltásokat!




Az ukulele.hu-n minden blogbejegyzés (az írott szövegen kívül ideértve a képeket, videókat) szerzői jogi védelem alá tartozik, ezért a blogbejegyzések többszörözése, terjesztése, másolása, átdolgozása és bármilyen egyéb felhasználása kizárólag a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges. A blogbejegyzések internetes címének (linkjének) közösségi oldalakon vagy más honlapokon történő megosztására ez a korlátozás nem vonatkozik, sőt megköszönjük, ha a bejegyzés linkjének terjesztésével az ukulelézést népszerűsíted:
https://www.ukulele.hu/blog/baton-rouge-ur-11c