Találtam egy kiváló videót, amely arról szól, hogy a hangszeres játéknak milyen hatása van az ember agyára. Röviden: jó. Bővebben: egészen elképesztő. A kommentátor szerint amikor egy zenész elkezd játszani a hangszerén, valóságos tűzijáték bontakozik ki az agyában még akkor is, ha kívülről ez nem is látszik, csupán annyi, hogy a zenész koncentrál.

Az elmúlt évtizedekben rendkívül nagy előrelépést tettek a kutatók, mivel különböző rövidítésnevű műszerekkel vizsgálták az agyi tevékenységet. Tanulmányozták az agyból érkező jeleket olvasás, matematikai feladatok megoldása közben, és megfigyelték, az agynak mely része aktív. Amikor a vizsgált személy zenét hallgatott, már akkor tűzijáték alakult ki, az agy számos területe mutatott aktivitást, ahogy a beérkező ingereket - dallam, ritmus - az agysejtek feldolgozták és egy egységes zenei élménnyé gyúrták össze. Ehhez képest amikor a zenét játszó embert vizsgálták, úgy találták, hogy az egy olyan komoly torna az agynak, mintha a testnek egy teljes átmozgató edzés. Ha tehát valaki hangszeren játszik, azzal az agyának minden területét alaposan megmozgatja különösen a látásért, hallásért és a motorikus mozgásért felelős részeket. A hangszeres játékból - mint agyi edzésből - származó előnyök aztán az élet minden területén kamatoztathatók. A hangszeres játék - ellentétben a zenehallgatással - a nyelvi és matematikai területekért felelős agyi területeket is aktivizálja, amelyek nem ugyanabban az agyféltekében vannak, így a két félteke közötti kapcsolatért felelős terület is folyamatos inger alatt áll. A zenészek memóriája jobban fejlődik, illetve könnyebben fejleszthető, mindez tetten érhető az emlékek tárolásában és hatékony felidézésében is. Ezt kicsit részletezi a videós kommentár, aztán kifejti, hogy bármilyen más - akár művészeti - tevékenységgel összehasonlítva nincs olyan, amely a hangszertanuláshoz lenne fogható.

A zenész agyára gyakorolt hatás mellett én azért kiemelném azt is, hogy a hallgatóság szórakoztatása és zenélésbe történő bevonása is fontos és jó. A videó nem szól a közös zenélésről, pedig tuti, hogy a leírt hatások hatványozódnak, hiszen a zenész nemcsak a saját agyában generálja ezeket az ingereket, folyamatokat, hanem egymásra is kell figyelni, amikor együtt pengetünk.

A videóban elhangzottakat abszolút elfogultan el is hiszem, és remélem, hogy sokan kaptak/kapnak kedvet ahhoz, hogy bármilyen hangszeren megtanuljanak, és bízom benne, hogy sok mindenkinek ukulele lesz a karácsonyfája alatt. 

Mindenkinek boldog ünnepeket, és zenélésben, zenehallgatásban gazdag új évet kívánok!

Biztos ismeritek a viccet, hogy "Hány fekvőtámaszt tud megcsinálni Chuck Norris? Hát az összeset." Most kísérletet teszünk arra, hogy Chuck Norrisként az összes akkordot egy ábrán összefoglaljuk, amely talán a haladóbbaknak könnyebb lesz, de persze a kezdők kedvét sem szeretném elvenni, hiszen ha valaki megérti és memorizálja a következő táblázatot, óriási lépést tesz előrefelé az akkordtanulás rögös útján.

Ha kicsit jobban szemügyre vesszük a különböző akkordokat, azoknak a "mintázatát", észrevehetjük, hogy bizonyos akkordok között mintha "rokonság" lenne. Mondjuk nem egy alap C-dúr és G-dúr összehasonlítására gondolok, hanem ha valaki lefog egy Hb-mollt (angol jelöléssel Bb-mollt) - 3111 - és egy H-mollt - 4222 -, láthatja, hogy nincs más dolga, mint ide-oda csúsztatni a kezét. Egyébként ez a 3111 és 4222-ből is látszik, hogy ugyanazzal a kéztartással több akkord is lefogható, csak a nyakon kell a kezünket le-föl csúsztatni.

Egyébként a már emlegetett alap C-dúr - 0003 - is beleillik a sorba, hiszen azért nem fogjuk a fölső három húrt, mert az ukulele lefogja azt helyettünk. Ha pedig egy bunddal feljebb csúsztatjuk a kezünket - 1114 - máris egy C#-dúrt kapunk, és így tovább. Minderről egyébként egy korábbi bejegyzésben szó esett, videón magyarázok minderről.

Jöjjön tehát az a táblázat, amely mindezt összefoglalja, és alatta a magyarázat, mit hogyan kell nézni, értelmezni:

Major = dúr, Minor = moll, 7th = szeptimakkord (pl. C7) stb.

H pl. egy F-dúrt szeretnénk lefogni, azt elvileg ötféle módon foghatjuk le, tehát nemcsak a szokásos 2010 módon. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de ezt is tartalmazza a fenti táblázat, mégpedig - értelemszerűen a Major sor - ötödik lefogási módja. Az F-dúrba értelemszerűen az 5-tel és a 3-mal kezdődőeket nem fogjuk le, hiszen azt az ukulele lefogja helyettünk (üres húrok, nem kell leszorítani őket F-dúr esetén).

A táblázat megértéséhez muszáj minimális zeneelméletet is tudnunk. Ahogy az angol leírás is tartalmazza, az "R" jelenti a root note-ot, azaz az alaphangot. A 3 a nagy, a b3 a kis tercet jelöli, az 5 a tiszta kvintet stb., de ezzel egyébként annyira nem kell törődnünk. A legfontosabb az "R" figyelése. Ha tehát pl. egy H-dúrt szeretnénk lefogni, akkor bármelyik húron keresünk egy H-t, és ha megvan, az lesz az "R". Ha pl. a G-húron keresünk egy H-hangot, az ugyebár a negyedik bundon van. Innentől kezdve nincs más dolgunk, mint a fenti, Major sor mintája szerint felpakolni a többi ujjunkat. Ebben az esetben - mivel a H-t a G-húron kerestük - a Major sor legelső mintája szerint tudjuk lefogni a H-dúrt. Ennek megfelelően bármelyik akkord bármilyen változatát ki tudjuk keresni a fenti táblázatból, később az agyunkból. A táblázat pedig megmutatja, hogy mellesleg az akkordot alkotó többi hang (amely lehet akár másik alaphang is) hogyan helyezkedik el a lefogott akkordban. Az egész nem más, mint egy kis matek és memorizálás. Így első olvasásra lehet, hogy kicsit bonyolultnak tűnik, sőt vannak olyan fogási módok, amelyek annyira kényelmetlenek, hogy azokat sohasem alkalmazzuk.

Összességében úgy is fogalmazhatnék, hogy a fenti táblázat egy olyan összegyúrt, összefoglaló táblázat, amely a hosszú, C-dúrt, D-dúrt, E-dúrt stbstb. külön-külön tartalmazó akkordtáblázatokat kiválthatja. Persze ember legyen a talpán, aki a fenti táblázatot egy az egyben bebiflázza (ez talán szükségtelen is), de ha az alapvető akkordok  (dúrok, mollok, 7-es akkordok) különböző fogási módjait megtanuljuk, az nagyon hasznos lehet. Még egyszer utalnék arra, hogy a kezdők ne ijedjenek meg a fenti táblázattól, és az sem baj, ha nem ennek a megtanulásával kezdik az ukulelézést. Használja mindenki bátran a hosszú, kifejtős akkordtáblákat, aztán idővel át lehet szokni erre .

Idén húszéves ez az érdekes nevű zenekar, és sajnálom, hogy én csak nemrég fedeztem fel őket. (Egy korábbi ukuleletesztelő bejegyzésben - KALA KA-S - az egyik legismertebb dalukra pöngetek.) Az együttest egy kissé túlmozgásos zongorista alapította 1994-ben, és azóta is folyamatosan koncerteznek, több albumuk jelent meg, és nagy népszerűségnek örvendenek elsősorban a tengerentúlon. Legújabb albumukon fontos szerepet kap az ukulele is: nemcsak a címlapon tűnik föl, hanem több jó számban is.

Akinek a "The von Trapps" nem mond semmit, nézze meg mindenképpen a Muzsika hangja című, 1965-ös filmet (~musicalt). Ha minden igaz, a "The von Trapps" együttest tényleg von Trapp leszármazottak alkotják. Na, nem is ez a lényeg, térjünk vissza Pink Martinihez. Legelőször a Veronique című számot hallottam tőlük:

El voltam ájulva tőle. Maga az albumcím is aranyos - Kapaszkodj, kicsi paradicsom -, de ez a dal meg a zenei finomság non plus ultrája. Viszonylag kevés hangszer szól, de annál nem is kell több. Ez a kevés tökéletesen leköti az ember figyelmét, nem keletkezik "űr", hogy "valami még hiányzik". Nem, nem hiányzik ebből a dalból semmi, hiszen az első pillanattól kezdve elvarázsol. A versszakok végén hallható zenei megoldás - jól füleljünk - továbblendíti mindig a dalt, hiszen nem a fülünk által várt záró dúr akkordra érkezünk, hanem valami másra ott, ahol azt énekli az énekes, hogy "Veee-roooo-niiiiik". Ugye? Lezárásra számítunk, de mégsem azt kapjuk. Az énekszólam néhány hangot tartalmazó hangkészlete pedig hirtelen, egy váratlan dallamfordulattal kibővül: senki sem számít rá, hogy a "don't leave me, my darling" nagyobb lépésekkel hirtelen a pincébe vezeti a dallamot, amely aztán rögtön visszaugrik a megszokott magasságba. Lehetne még elemezni, mennyi zenei ötlet és zsenialitás jellemzi ezt a dalt... Miután először végighallgattam ezt a számot, a kezem rátapadt a lejátszás gombra, és egymás után vagy 10-15* hallgattam meg, aztán úgy döntöttem, itt az ideje kicsit jobban elmélyedni Pink Martiniben.

Sok számukat hallgattam meg, és a következő, általános véleményt alkottam Pink Martini zenéjéről. Amit ők játszanak, azt hívják Zenének. Nagy Z-vel. Mindent megtalálok a dalaikban, amit a zenében keresek. Ötletet, fantáziát, finomságot, gazdag hangszerelést, fülbemászó dallamokat, elsőre szerethető számokat. Nem mondom, van olyan nótájuk, amit azonnal "nextelek", de legalább 25-30 daluk van, amelyeket megalkuvás nélkül szeretek (és megunás nélkül tudom hallgatni), és ez - nálam legalábbis - nagyon ritka, hogy egy együttes ilyen sok számát szeressem. Bár a dalszöveg nekem nem számít - azaz mindegy, miről szól egy dal, ha a zenei rész rossz, felőlem lehet "tökjó a dalszöveg" - mindenképpen elismerésre méltó, hogy a Pink Martini a dalokat az alapértelmezett angol mellett franciául, japánul, olaszul, arabul (!) stb. énekli, azaz igyekeznek a dalszövegben is rendkívül színes világot teremteni. Az egyik legnépszerűbb daluk, a Sympathique (az azonos című albumról):

Az együttes rengeteg saját dallal büszkélkedhet, emellett jónéhány népszerű számot feldolgoztak (ahogy a legújabb albumuk is egy feldolgozott szám címét viseli: Dream a Little Dream). A dalaik nagyon változatosak: aki sok Pink Martinit hallgat, a stílusjegyeket megjegyzi, felismeri, de mégsem mondhatjuk, hogy ugyanúgy hangzik minden számuk (persze vannak hasonlók), hiszen gondosan és fantáziadúsan állítják össze az egyes dalokban megszólaló hangszereket a lehető legszélesebb skáláról válogatva: fúvósok, vonósok, ütős hangszerek egész garmadáját vonultatják fel, több számukban hallható a manapság szinte a könnyűzenei feledés homályába veszett hárfa. Biztos vagyok benne, hogy olyan hangszerek is megszólalnak, amit halandó ember fel sem ismerne a hangjáról vagy meglátva nem tudná a nevét, de legalábbis kézbe fogva azt sem tudná, hogy fújni kell vagy ütni.

És hogy a bejegyzés lezárásaként gonoszkodjak egy kicsit: miért írtam a bevezetőben, hogy "kissé túlmozgásos" a zongorista, aki alapította az együttest. Ha Pink Martini koncertfelvételt nézünk, és megfigyeljük a zongoristát, azon kívül, hogy zseniálisan játszik, láthatjuk, hogy teljesen fölösleges, nagy, teátrális mozdulatokkal köríti a zongorázást. Hirtelen magasra kapkodja a kezét, túlzó mozdulatokat tesz, ami azért érthetetlen, mert enélkül is tökéletesen élvezhető a zenéjük, de a modoros színészkedés inkább visszatetsző, semmint megnyerő. Azt hiszem, ez mégis megbocsátható, hiszen nagyon gazdag zenei kinccsel ajándékoztak meg mindenkit!